Kéjes éjjeleken át hallgatom gondolataim hadát,
Fényl? csillagokra tekintve a suttogó szelek dallamát.
"Eljövök ÉN érted, szívedbe zárom mit indítékom enged."
Piruló pillanatok terelnek messze fellegembe,
S e lángra lobbanó örökkévalóságnál szebbet,
Nem talál már az ember, s ha lüktet? lélegzetek nyelnek el testben,
Idomul a szellem azt felelve: csak ezt kerestem!

Oly mesés vagy a valóságban, s én álomkép a csaló tájban,
Minden fényl? mozdulatban megtalálhatsz kéjes éjjeli b?bájban.
Merészen minden b?n megbánthat, erényem legy?r, bocsánat.
Legyünk mi életek irgalma, s törvények tilalma sem állhat,
Úttalan utaink tüzébe, de légy mellettem mindhalálig,
Míg életünk le nem hull, az ?sz szüntelen, lomha ürügyében.

...

Ó. mennyire szeretném, ha tudnánk összebújni,
Vágyom pirosló ajkadat, veled együtt lenni.
Vágyom csókolgatni, vadul ölelni tégedet,
Vágyom birtokolni karcsú, gyönyör? testedet.
Vágyom csókolni fehér kebled rózsabimbóját,
Vágyom hajad barna fonatát, virágillatát.
Vágyom csillogó szemednek szelíd rebbenését,
Vágyom formás testednek ritmikus feszülését.
Vágyom selymes ölednek vágyakkal teljes kelyhét,
Vágyom karod szerelmesen görcsös ölelését.

...

I

Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.

Ha elt?nsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könny? nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelez?-könyvb?l szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sür? vadonba
Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,
Mid?n telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rend?r sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Er?lködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!

...

Beteg szívem t?rbe esett,
Forrnak minden ereim,
Békességem elenyészett,
Hervadnak kellemeim.
Nem bír magával kebelem,
Sebeimet nem rejthetem,
Hullnak néma könnyeim.

Ne légy kemény, édes Nacám!
Törüld le bús cseppjeit,
S vedd szívedre halvány orcám
Titkos esdekléseit.
Szakaszd le a kinyílt rózsát,
Míg el nem veszti illatját
S fodra bíbor díszeit.

A szerelem az Istenség
Jóltév? lehellete;
Boldog, akiben tisztán ég,
S rokon lelket lelhete,
Kivel magát vegyítheti,
Lelkét lelkébe öntheti:
Éden annak élete.

Jövel, te nekem születtél,
Érzi minden csepp vérem,
Miolta rám tekintettél,
Nyugalmam nem esmérem;
Benned élek, benned halok,
S hogyha t?led elszakadok,
A koporsó lesz bérem.

...

Lyány ült a hold fényében,
Felé ment a legény,
Lyány függve kétségében,
Örömben úszva én,
Várt és kör?ltekintett,
Meglát, remegve intett,
S elömlék kebelén.

"Lyány, ó leány ha csenddel
A másik éj is int,
Lopvást, lopvást jövend el
A boldog pár megint!"
Nem szólt, csak elpirúla,
Mosolygott s rám simúla,
S csókokkal öszvehint.

"Menj ó legény, röpdeznek
Hajnal fúvalmai,
S ott benn fölébredeznek
Anyám s leányai.
Jöttem, de szívszorúlva."
S zengtek, de rám borúlva,
Búcsúszót ajkai.

Itt állok a szabadban,
A nap csendben jön fel,
Az árnyas boltozatban
Csalogány énekel;
S mélyében kebelemnek
Szelíd dalok teremnek,
S szívem dobog s tüzel.

...

Igy zengi berke bájos éjjelében
A nimfa dalait,
Ha megjelenni látja kellemében
Májust s virágait,

Örvendve f?zi sz?ke homlokára
A rózsalombokat,
És hallja mint zúg a visszhang, dalára
Tördelve hangokat.

Szelid csenddel zúg a dal hurjaimról,
Miként az esti szél,
Kerengve lengvén rózsabokraimról,
Hesper szép fényinél.

A naisok nedves barlangjaikban
Andalgva hallanak,
Mid?n a berkek öblös hangjaikban
Utánam hangzanak. -

Leányka! még nem érzed, szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve
Feletted édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére
Melyet reád lehell:
Mint pásztorának a hölgy énekére,
Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében
Kell? nyögéseit,
Merengve éli álma tengerében
Korának kényeit.

Pirúlva, mint Auróra, nyilt kecsekkel
Száll majd onnét el?;
Miként mid?n a táncoló Kegyekkel
Cypris mosolygva j?.

Szent láng hevítve szívét olvadozva
Szétomlik karjain,
És eltéveszti létét gyúladozva
Kedvellett csókjain. -

De boldog vagy leányka! szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Hü géniusz szállong feléd lebegve,
Mosolygván csendesen,

Szép sz?ke fürteit mirtusz köríti
Mint Eros fürteit,
Ki kedvelt kínokkal csalfán vegyíti
Létünk kellemeit.

Kör?lte rózsafénnyel elborítja
A kell? halmokat
S szavával édesen elandalítja
Zengvén szent hangokat:

"Viríts majd, mint a rózsa bíborának
Virít szép színivel,
Mely kebliben id?vel Cypriának
Mosolygva hervad el.

Leng? zefir fog majd feléd kerengni
Sóhajtván tégedet,
De vond be, látván ?t feléje lengni,
El?tte kelyhedet!"

...