Minden érez gerjedelmet,
S én ker?ljem a szerelmet?
És csak én legyek hideg?
Hát a szépet
S a faképet
Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
K?lcsönös b?bájt a nemnek,
E világnak b?lcs Ura?
Hogy szeressük
S félrevessük? -
Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
Véremet jól érezem:
Hát ha ennek
Lángba mennek
Zsúrolási,vétkezem?

Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
Hogy ne éljen, már teve,
Hókus, Bókus,
Pellidókus
?kegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak t?zér?l
És ledér természetér?l
Sz?ntelen zsorváltanak,
A világnak,
Dámaságnak
Kancsukái voltanak.

Szint' a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
És magáról egy se hitt.
Pellidókus,
Mint a mókus,
Játsza önnön farka... csitt!]

...

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére.
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:

Sz?z mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltet? bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.

...

Ah, ne vesd rám két villám szemedet
Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ? fog majd tégedet
Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
Ámor rajja szemed kör?l?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
Fáklyát gyújt, nyílat köször?l.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ? hiában
Küszködik annyi Ámorral!

Kett? pillantásodnak szárnyain
Rep?le szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
Hallod? mint dobog a lába!

...

Ti, Páphuson nyitott, kacér
Tekintet? leányok!
Ti minket édes ízlet?
Nyilakkal öldököltök. -
Mikor levert er?nk felett
Feláll királyi széketek:
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.

Ti mézzel édesítitek,
Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
Kötésetek s virágszál. -
Kegyes Dione sz?zei!
Ez a ti martalékotok
Gyönyörködik s örömmel
Pihen bilincsetekben!

...

Kedves valál, hogy láttalak el?ször,
Hideg szemekkel büszkén nézve rám.
Ez a ridegség a valódi széphez
Legjobban illik tán, úgy gondolám.

Látálak újra, hódításra mentél.
Ragyogni hagytad itt-ott bájaid,
Mint rózsabimbó félig eltakarva
A sejtelemnek is tért hogyha nyit.

S h?tlen levék els? rideg magadhoz,
Újabb magad tett h?tlenné legott,
Hivém, hogy ez összhangzatos egésznél
Dics?bbet Isten még nem alkotott.

És meglehet, - de alkotott szerelmed,
Szeretni kezdél, s új báj önte el,
Most érte már el, óh látom, tökélyét
A báj, melyet lehelhet n?kebel.

Leraktad ékességeid magadról,
S bámulva látom n?ni bájidat,
Letörp?l a mesterség cifrasága
Melletted, óh - legszebb te vagy magad.

S ha bírlak is, leányka, mindenest?l,
Minden kecsed még mindíg új nekem,
Egyenkint kell mindannyiszor kivívnom
És minden engedmény új kegyelem.

Minden mosolyban, szóban, pillanatban
Kegyed egész világa benne van,
S mégis, ha csókolsz, átkarolsz ezerszer,
Ezerszer gy?ztesnek hiszem magam.

...

Ismértem nálad szebbeket, leányka,
Hajoltak hozzám nálad jobbak is,
Nem bírhatlak s nem vágyom birtokodra,
Mi, jól tudom, kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád,
Mért fáj, ha másért ver szived talán,
Mi káprázat reng gyöngéid felett is? -
Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem magam a b?völetnek,
Fénymámor, illat, kéjjel élvezem,
E termen és e kedves szemeken túl
Id?, világ ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes
A hang, melyet lelkemb?l vonsz el?;
Mi ott szenderge titkos sejtelemként,
Vonód alatt az mind életre j?. -

Zenédben egy küzd? szívnek világa,
Örömsikoltás, elhaló sohaj,
Egy jobb szellemvilág visszhangja rendül,
Lágy olvadó bú és vad csatazaj. -

Majd a zenére a tánc is megindult,
Karomra f?zöm a kedves leányt,
Önérzettel, büszkén vezetgetem fel,
Mint az er?s t? a leng? virányt.

Hozzám hajol, majd pajkosan meg elhagy,
Körüllebeg epedve, csintalan, -
Dac és bék?lés, féltés és enyelgés
Felváltva reng a tánc hullámiban.

Majd érzem szíve gyorsuló verésit,
Lélekzetét, - karomra d?l a lány,
Hozzám szorítom, s pörg? ?rületben
Ég, föld enyész, ?t ölelem csupán.

Ha az igézet végre elenyészik,
Fény, illat és zene kihal, eláll,
S a köznapi világ néz újra rám le,
A költ?itlen reg sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel marad fel,
Minél tán nem több sz?d bírása sem -
S menten marad mégis minden salaktól,
Mi a bírást követni kénytelen.

...