Szeretem e lényt kit úgy hívnak Mónika
Szívembe zárom nevedet Mónika
Figyelem huncut mosolyod Mónika
Léteznem nélküled nem is lehet Mónika

...

Hűs selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha jő... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remegő szívem hajt ölébe;
ezer becéző szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel bűvkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat művész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk hűvös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstölők nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a kő is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok hűsében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily győzelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
miktől szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvetően ragyog!
Friss szenvedély, melytől a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új tűz, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként tőle elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ő.
És hogyha felém lenne lépdelő,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündöklő vizét...

...

Nantes város tömlöcében
ül egy szomorú rab,

kit csak az őr leánya,
más nem is látogat.

Sűrűn meglátogatja,
visz ételt és italt.

-Sorsom felől mi hírlik?-
szól egy napon a rab

-Azt mondják, még ma reggel
életed megszakad.

-Ha már közel halálom,
oldozd ki láncomat!

"Márki, vajon ki ez a nő?
Megmondhatnád nékem?"
A márki azt felelte: "Ő,
uram, a feleségem.

"Neked jobb márki mint nekem,
hogy asszonyod ilyen szép!
Ha nekem adnád, szívesen
gondviselője lennék."

"Ha nem vagy, uram, a király,
ezt százszor meglakolnád.
De minthogy te vagy a király,
parancsod várja szolgád."

"Márki, ne vedd zokon, hiszen
kárpótlást kapsz ezért te!
Megteszlek minden seregem
főmarsalljának érte."

"Isten veled, élj boldogul,
szívemnek szép virága!
Elhagyjuk egymást, mert az úr,
a király így kívánja."

A királyné csokrot kötött
szép liliomvirágból.
Megszagolta a márkiné,
s meghalt az illatától.

...