Két gesztenye elbujdosott
Barna lomb mögé,
Bújócskáznak nevetnek ott
Rejtekem felé.

Földön ülve mezítelen
két szép kis bogár,
mind a kett? engem figyel,
kerget?zne már.

Libben-lobban könny? fátyol,
zúg a vízesés
T?zzel, vérrel elvarázsol,
Valós és mesés.

Földre ránt az égi álom
Mellé húz a vágy,
B?re illat, elsimítom,
lángol, hangja lágy.

sóhajt, mikor szíve dobban,
s egy a két világ,
teste mámor, lelke roppan,
körme belém vág!

Fájdalom, most kéjes ária
másodperces ár-apálya,
reszket, robban ? s a párja,
S zúg a bársony éj.

...

Szeretem e lényt kit úgy hívnak Mónika
Szívembe zárom nevedet Mónika
Figyelem huncut mosolyod Mónika
Léteznem nélküled nem is lehet Mónika

...

H?s selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha j?... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remeg? szívem hajt ölébe;
ezer becéz? szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel b?vkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként t?le elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ?.
És hogyha felém lenne lépdel?,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündökl? vizét...

...