|
|
|
|---|---|
 |
|
| A lét szövedéke | ||||||
| Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán, lejöttem Napszállat határán, a legfels? legel?re - zöld a vízesés hideg ködében, a vízpókhálóhoz, amely sz?ve a vadírisz számtalan csilla virágaival; s messzir?l láttam tüzünk füstjét, mint száll föl a szirtfal közéb?l: emberi jel az ?r-hegyekben. Ott álltam a szirten örvényvizek közepett, örvényl? íriszillat szédületében látomásként láttalak valósabban mint a való: hajad mély csigáiban: t?z; tangóra örvénylett a csíp?d, ringva a ködtömjénezte fényben; orcád hópír, citerák csöngnek, az egész síkunyhó népe táncol, dalol; karod fehéren villan a barna ?szi vízben, átúszva a halott lombokon, áradó pókhálóját sz?ve a szikamorfákon a fénynek; combod feszes íve, a finom fátyol átsiklik kezemen, s izgalmad már a ledérség határán; melled érintése, szaga, a szex édes titokillata. Az örökös rádgondolás és az írisz ragyogása, a gy?rött írisz-szirom, a hímporpúderes aranyhaj és a szövevényes víz ködös éneke és az ég?, szenvtelen hócsúcsok itt mind összebogozódtak. E tény és látomás e pillanata érinti a halhatatlanságot s a hely szellemévé lesz. És a valósult szerelem és látott szépség felel?ssége ég az ég? angyalban virágon s kövön túli valóként. | ||||||
| ||||||
