|
|
|
|---|---|
 |
|
| Karperecek | ||||||
| I
Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstből - megmozdultak a csuklódon minden mozdulatodra: Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le, amerre mentél, Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára vágták, mozdulatodra, Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha kinyújtottad karodat meg visszavontad, A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon, Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen követtem szobáról szobára; És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel. II Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néző erkélyen, és a víz Töredezett kékeszöld mező volt, felhők tornyosultak rajta és sarkaik mint mancsok lecsüngtek, És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke, egy karmazsin folt fölött; És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve egy homokgyűrü fölött, S visszazúdulván a hármszögletű bádogtetőről, mely kiszögellt a vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott, Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden egyes hullámmal, És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd megalkotta ismét, És felszökött újra a tajték, és pendülő karpereceid tündöklően újra kigyúltak Szemem sarkában; a tenger átváltozott karkötő-ütegekké, kifényesedett kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben, Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután partjára örömöt vontatott. III Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és működött ereimben; a sziget Együtt mozgott a tengeri szellővel; a korallzátonyokon elhagyatott szélmalmok forogtak képzeletemben; Az ében - az ˝asszonykereplőnek˝ nevezett fa - csörgette száraz hüvelyeit; Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét; plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait; Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány sötét kezek tolta talicskái, És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget ellebegőben egy nádas rét peremén visszafogta Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit esőfogónak ültettek sötét sorokban, Kivonta a vizet a levegőből, hogy visszajuttassa a porózus sziget alaprétegeihez, Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán, a sóra, kiszűrődik a nádon keresztül, sötét medencékben felszínre jut a szőke homokon, Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött - érzés érzésén - könnyed egyensúlyban. IV Karpereceid szűntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a tekervényes tárgyak egész fogalomkörét, Leltárt készíteni gyűrüző képekről, láncokról, melyeknek szemei lassan követik egymást a tudatban, Misztikus mezőkön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket övező füstoszlopokról; Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az égbolton keresztül - Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja a napot; Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele a kis fénylő tárgyat, Amely kisiklott a kezünkből, felkúszott az égre és lett belőle hold. Útnak eredtem Dionűszosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel, Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a fedélzetre hullanak; Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk isten, És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni őt; láttam elsötétülni a vizet a hajó körül, Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetről, ágai elborítván a vitorlát, egy szőlőtő emelkedett fel s kemény törzsét az árbóc köré hurkolta, És mellettem, hatalmas, lefüggő fürtök és göndörödő, erezett levelek alatt Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült tengerészek a tengerbe vetették magukat, Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos, csak az maradt élve közülük. V Kigöngyölödő hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör fénykörön - Réteg réteg fölött! A homályban tekeredő kígyó siklott keresztül, mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért előlem, felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át; És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz előterében, Krétai istennő, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit, fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csípőjét, Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga előtt, s mindkét karján arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zengő homályba, Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszögletű fejek nyújtóztak a magasba - Miközben mögötted a háromszögletű bádogtető visszhangozta az ágaskodó bukóhullámokat - Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fénylő méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben - egybekapcsolván az eget a földdel. | ||||||
| ||||||
