Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




Álmos, hajnali séta
Mélyen, békésen aludt még,
Mikor magamhoz ölelve,
Alvó pilláit életre lehelve,
Szóltam, mennem kell,
Szívem...
Ő kérte, ne hagyjam magára
Észrevétlen, mert rémületes,
Ha hirtelen riadva nem talál...
Megtanulta már,
Hiányzom ha
Egyszerre
Nem vagyok...


Aztán kilépek a hajnali, hűs légbe,
Melyet a friss utca arcomra lehel.
Itt-ott már egy madár próbálgatja
Hangját, de a teljes koncert még
Várat magára. Most csend van.
Jó így.
Elmerülhetek a szárnyas gondolatban,
Mely visszaröpít hozzá, pedig csak
Egy súlyos munkanap választ el, s
Láthatom,
Megint...


Hogyan tudott így egyszerre bennem
Kitölteni minden kis zugot?
Kiürültem?
Igen, azt hiszem, csak a titkolt,
Meg sem fogalmazott
Remény volt élő bennem.
Minden más vitt,
Mint egy mechanikus
Gépet, tovább, pergettem
A napokat, mint néni,
Falun, jószágnak
Hasznos
Magokat...


Eljött, véletlenül, hiszen az angyalok
Soha nem szólnak előre, elrontanák
A nem várt örömet, azt, hogy mit kapok,
Balgán kifecsegve...
Az angyalok csendesek, mindig okosan
Cselekszenek, s mikor már veszve
Látszott minden, mikor a szívem ott
Vonaglott egy nem létező kereszten,
Belépett, s csendben jelezte, értem
Született, miattam létezik,
S egy angyal, az imént,
Halkan, alig lépve,
Annyi év után,
Őt jutalmul
A karjaimba
Tette...


A szívem érett narancsként
Csordul, a mámoros
Gondolattól hogy este
Megint, mindig
Hozzá érkezem,
Ragyog a szemem...
Ő nyakamba ugrik,
Ölel,mert fél, hogy
Mint egy látomás,
Eltűnök...
Megértem, szegényt.
Őt is érte annyi
Fájás...
Szeretem törékeny,
Illékony lényét,
Föltárta előttem a világ
Köznapi mindenségét,
Csillagok bolondos
Udvarát...


Aggodalmasan megfürdet,
Mint egy babát,
Én boldogan hagyom,
Hisz érintése édes,
Annyira hiányzott
Gyönyörűsége,
Fénye...
Belefulladok a gondos
Szerelembe, mint a
Bolyhos, meleg,
Hatalmas
Törülközőbe...


Szabadultan a napi hordaléktól,
Tisztán, mint ki az istenek
Előtt hódol, elnyúlok,
Kezei érintését vágyom.
Kigyúrják belőlem napi,
Gyötört fáradtságom,
A véráram zuhogva
Indul testemben
Szerteszét...


Csak az éjszaka kíséri
Csendesen, bájos
Szerelmünk sok,
Kedves
Neszét...
...
thao
De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos sűrűség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
működik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a redők, vájatok,
a múlékony
vénülő felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amiből felidézhető
a másikunkban
a Rozetta-kő -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az űr nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de őrízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csípőd,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.
...
Álomból Ébredve
Felhőkről lesöpörve
kertek közt vagyunk a tenger alatt.
Lángoló fehér ablakok
melyekből csalogányok parádéznak a Napba.

A síkság városaiból jöttünk-e
vagy démonok Hold-tavaitól?

Egész tested: szárny.
Félig látott Világok lánya;
együtt röpülünk hússziklákhoz
hajdani szeretők hamvai alatt.

Itt nincs rend,
nincs évszak, nincs nyomor;
csak vágyaink vannak
föltárva a ködben.
Itt szellemek születnek újra minden pillanatban
a te arcod pókhálójában.

Hajad összevegyült kis gyerekekkel
kik holdsugárban nevetnek;
lepkék szállnak le ajkadra pihenni
szavaid ruházzák a táncoló csillagokat,
mik könnyedén hullanak a földre.

Te olyan monumentálissá lettél
és én olyan álmossá.
Víz csorog le fénylő melleiden.
Egy perc múlva te árnyék leszel
és én álmomban tűzláng

Találkozunk majd,
folyosók kinyílnak,
bever az eső,
kutyák égető harapásai lesznek rajtunk.
És sodródunk a tér minden Holdjainak
csodás érintéseivel
a majdani szeretők,
vérüket egybevegyítve
a szív titkos sikátoraiban.
...
Semmiből varázsolt szerelem
Te harmatnál és dérnél kevesebb,
mit nap emészt, holtabb, mint a halott,
ki egykor élt. Nem hagytál soha ott,
mert nem jöttél, el sem vesztettelek,
mert nem bírtalak; nem hirdetheted,
hogy egész vagy, nem őrzi hát tagod
a föld, hol lábad nyomot nem hagyott,
mert hol test nincs, ott lélek sem lehet.
Délibáb vagy benső pusztám fölött,
bolyongtál csak, míg meg nem alkotott
hősége elmém hullámainak.
Mert ha hiányod búsít, rájövök,
hagy csak magamból egy részt gyászolok,
ki nulla lettem mínuszod miatt.
...
Karperecek
I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstből - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néző erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mező volt, felhők tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgyűrü fölött,
S visszazúdulván a hármszögletű bádogtetőről, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendülő karpereceid tündöklően
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karkötő-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és működött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szellővel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ˝asszonykereplőnek˝ nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebegőben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit esőfogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a levegőből, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kiszűrődik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a szőke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid szűntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gyűrüző képekről, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mezőkön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övező füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fénylő tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkből, felkúszott az égre és lett
belőle hold.
Útnak eredtem Dionűszosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni őt;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetről,
ágai elborítván a vitorlát, egy szőlőtő emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefüggő fürtök és göndörödő, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölödő hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekeredő kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért előlem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
előterében,
Krétai istennő, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csípőjét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga előtt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zengő homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszögletű
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszögletű bádogtető visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fénylő
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.
...
Szeress engem...
Szeress engem jóságos szíveddel,
Szeress tiszta, szépséges lelkeddel.
Simogass áldást hozó kezeddel,
Szédíts csak el, forró szerelmeddel.

Ölelj mindig kéjt súgó daloddal,
A hűséges játszi két karoddal,
Melyekkel magadhoz ölelsz engem.
Soha ne hagyj el, meg ne tedd velem.

Mindörökre szíved rabja legyek,
Leköt csengő zenéje lelkednek.
Hevesen ölelj, szoríts magadhoz,
Szép, tartalmas életre hagyatkozz.

Rabja legyek örökre szívednek,
Ne taszíts el magadtól sohasem.
Vágyom érezni karcsú testedet,
Ugye? Gyermekünk Benned fogan meg.
...

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó