|
|
|
|---|---|
 |
|
| Óh szív! Nyugodj! | |||||
| Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék, halkul a hó, megáll az elmen?, lehelete a lobbant keszken?. Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon helyezkedik a csontozott úton; kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, zúzódik, zizzen, izzad és buzog. De fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd: mellé leülök. Bajos szél jaját csendben hallgatom, csak hulló hajam repes vállamon. Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsú, koronás, de áttetsz?, mint minden látomás. | |||||
| |||||