|
|
|
|---|---|
 |
|
| Válaszul | ||||||
| Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen
Végigtekintünk bájos táj felett, Kör?lünk zsong az élet m?helye, S napsúgár tölt el minden téreket: Nem az egyes fa, bérc, mi megragad, De a szellem, felettek mely lebeg, S kicsinységünknek fájó érzete Beléolvadni vágyik és remeg. Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen Végignézünk a milljó csillagon, S porszem-világunk és a végtelen Közt állva, sejtés b?varázsa von: Nem az éj s csillag az, mi megragad, De a szellem, mely közte tévedez, S mint idegen s velünk mégis rokon, A mult lelkünknek fájó kéjt szerez. Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét, S hullámzó árján lelkünk a hajó, Majd játszi kedvben rózsás part el?tt, Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó: Nem az egyes hang az, mi megragad, De a szellem, mely mélyében beszél, S bár félig értjük meg csak hangjait, Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél. De azt nem mondtad, ím elmondom én, Hogy, drága n?, ha hozzám vagy közel, Nem játszi kedved, gazdag bájaid, Nem lelked büszke röpte bájol el. De az a szellem, mely körüllebeg, S egy ily világot szent egységbe hoz, S mit éjfél, nyári nap, mit zene sz?l, Egyszerre mindaz általárjadoz. | ||||||
| ||||||
