| Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
 zöldbéka szín?
 nyaraló-vonat indul,
 s már zsírba nyomódva
 egész könyökig
 a vas-karok ócska
 daluk nyökögik,
 majd por települ le
 a lanka füvére,
 s felkattog a sín
 a kerék ütemére...
 Egy pár odabent
 az üvegre hajol,
 s egy nyári gitár
 paliszandere szól:
 - Kéz-kézben akarsz-e
 vezetni, mo mondd csak!
 -Kedveske, akarlak!
 Akarlak! Akarlak!
 És kint a f?vön,
 le egész a folyóig
 a tavasz csodazöld
 lobogója kibomlik,
 s tönkök, kövek és
 meredélyek alól
 a vadt?zü zöld
 a világba hatol.
 Tar gallyakon,
 ott, hol az ér víze zúg át,
 új fészki lakos
 köszörülgeti torkát,
 s már újra kiált
 a rigó a ligetben,
 már újra nyüzsög
 csuka-nép a vizekben,
 s a néma egekben
 a csillagok árját
 új s új denevér hadak
 összekavarják.
 Kedves hagyomány
 ez a játszadozás
 fészek puha vackai,
 ikra-rakás...
 Én, emberi lény
 - se madár, se vadállat-
 kéz-kézben a rétre
 kivinni kívánlak,
 s vágyam belehullni
 - ruhám ledobálva-
 a csillagos ég
 kosarába...
 ...Hogy mint a vadak
 vicsorogva a csonton,
 párzó-szagokat
 szimatoljon az orrom,
 vagy hol gyökerek
 a medert beborítják,
 tejjel telehintsem
 a friss csuka-ikrát,
 ?zzek halakat,
 madarakra lecsapjak,
 mint farkas,
 a párom után csavarogjak,
 s sodorjon el újra
 a vágyteli örvény,
 teljék be csak újra
 a nagyszer? törvény,
 s láthassa szemünk:
 a világ örömére
 bolydul fel a vad,
 s a halak vizi népe-
 s a mozdony is így fut
 a friss füveken,
 - mint t?zfejü csíkhal
 a mély vizeken-
 s zakatolja a kéjt
 a kerék meg az ablak:
 -Akarlak! Akarlak!
 Akarlak! Akarlak!
 ... |