Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok




Egy férfi megismer egy nőt az utcán
Páfrányfenyők legyezős árnyalagútján
- mily ősöreg fák! valamennyi élő
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy nőt. Haja nyersaranyát
legyezőnap tarkázza. Más nők jó pénzért
horgolták édes pezsgőszín anyagból
bőre burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
nő-e vadon? - pettyezi szőke, majdnem
szőke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos levegőt, könnyű-tisztán
halad tűsarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkezően! -
elmondhatom: esetem ez a nő, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak előle riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszegő kontúr, mely így sóhajt: ˝Tied
vagyok, légy íz enyém!˝
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy őszül,
a zenészekre bömböl: ˝Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...˝
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szerűen;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréből,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárnő, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ˝Bár ne találkoztak volna.˝

Követve ezt a nőt, eszembe jut, hogy
mielőtt idevetődtem, hajnalban az erdőn
a Madarak Ébresztője keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap!ˇ
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
˝Legyen ez a nap is ugyanolyan!ˇ
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ˝Tiéd vagyok,
légy az enyém!˝
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki bőg majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzelődésből is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezdődik a pezsgőszín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfenyő árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy először segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az első vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ˝Hozzon újat e nap˝, de
madarakéval: ˝Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."
...
Randall Jarrell

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó