Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Sz?jj be engemet
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesz?döm, míg leélem
Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
?k szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre, többre n?,
És nyúgalmam
Senkit?l se j?.
Lilla is mid?n eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Sz?z szemed te is
És dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.

...

Reményt reménylt az ifjacska,
Hányván a sors habja;
Eltört, eltört a vasmacska,
Ímhol a darabja...

...

Vigyázz! ha a hízelked?
Rád mosolyog: oly t?kör ?,
Kit mindég készen találsz:
Színén lefestve láthatod
Saját rózsás ábrázatod:
De csak míg el?tte állsz.

...

Arany lánccal kötélek
Szívemhez, égi lélek!
S a révpartra jutott remény
Vasmacskáján pihentem én:
De jaj! mind a vasmacska,
Mind az arany láncocska,
Mind a reménység oda van,
S ki, mint én, oly boldogtalan?

...

Ámor egy narancshéjacskán
Fel s alá kormányozott.
S egy szívbe e kis vasmacskán
Kikötni szándékozott:
De a sors szelet indított,
Tengert, mindent rázúdított,
A kis vasmacska eltört,
S szegény Ámor hajót tört!

...

Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
Múzsám, zsinatjokban az ország
S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
A nyári gyanták durrogási
Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei közt örök
Z?lddel virítván, fája tövesbedik:
Te is kevély megnyúgovással
Bírd magadat, ha sikólt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek oltárt a maradék emel:
Megpukkad annál a kajánság,
És a halál elalél el?tte.

...