Nemdenem egészen picinyke
vagy tág szobád térségiben
hol mint lüktet?-begy? cinke,
normann lábacskád úgy pihen?

És nem csupa gyönyör?ség-e
fehéren a kereveten
tested árnyékos p?resége
te párizsi parisienne?
S nem a tiéd-e, te csupa lélek,
s mint illik, nem szilaj-szabad,
mezítlen-áldott n?i szíved,
s nem francia, akár magad?

S nem a tiéd-é büszke
szavak az alvó éjben itt,
a csendben és a hold ezüstben:
pompás északi kebleid?

S engedelmeddel, nem tiéd-e,
kit remegtet az estharang,
hasadnak édes-szép vidéke,
bizony, európai hasad?

Nem hasonló a földkerekhez,
s mint légkörében e golyó:
tomporod, mely egész kerekded,
miként a hegység és folyó?

És nem végtelen-é a kéjnek
szava, s mint só, oly patyolat,
mit hallat csillagközi méhed
univerzális csók alatt.

S a hit által, mely engem éltet
illatodban és fényeden,
nem hatol-é lelkem, a részeg,
szerelmed legmélyére - nem?

Jékely Zoltán fordítása

...

Szóval, tettel sem szándékkal
sosem vétkezett,
a te híved nem is véthet
Hölgyem, ellened.
Nézd e h? szívet:
hódolattal tisztel téged
s amíg él, szeret.

Gyönge arcod, mint szép rózsa,
bókol, int, nevet,
május fénye andalítja,
úgy hív, integet,
inti hívedet-
és ? dicséretét mondja
s amíg él, szeret.

Áldott óra mikor téged
megismertelek,
hogy örökbe adtam néked
testem-lelkemet,
hogy tiéd lehet
ez a szív és ez a lélek
s amíg él, szeret.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...

1.

Fiatalságod templomát
létemnek vadvizén láttam,
fényeddel is megáldottál
a klastromos, vakmagányban.

Lelkem vala fehér berhe,
vérem is virágzik érted,
oltárom és szent zsoltárom
két énekl? bokád, térded.

Nem kértél soha semmire
és semmit sem vártál t?lem,
maradj meg ?rl? poromig,
szívemet zörg? id?nkben.

A vadludak árnyékai
versenyt úsznak éjjel érted,
magamba áslak el?lük
életem éneke, ének!

2.

Szép vagy, mint az esti szirtek
a tengerre hajló dombokon,
a lángoló nap vízbe omlik,
szemedt?l fénylik föl homlokom.

Szép vagy, mint a Gileád völgye,
mint es? után a jázminok,
létemnek bokrán tündökölsz,
illatoddal szívem bódítod.

A szépséged oly egyszer?,
mint tudni, az élet véget ér,
mert te vagy a nap, te a tenger,
te vagy az alkony, az esti szél.

3.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt,
szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép az elmúlás.

4.

Hogyha szeretsz, ki ne teríts,
ne n?jön rajtam kikerics,
úgy szeress, hogy eleveníts,
holtomiglan te melegíts.

...