Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Rólam a fogyó évek s évszakok
sok hazug dísze lassankint levásott.
Szállnak napok, hónapok, évadok,
s elcsúfítják majd arcodat a ráncok.
De hírnevednek az id? nem ártott;
mint szél ha n? szálltában egyre jobban:
mind metsz?bb t?zzel tündökölve lobban
kih?lt szemed holt tükrén fényesen.
Így élve, mindig zöldell? burokban,
öröklét? lesz, mint a végtelen.

...

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erd?be vittem ott.

S az erd?ben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Sz?zességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erd?szélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...

Nantes város tömlöcében
ül egy szomorú rab,

kit csak az ?r leánya,
más nem is látogat.

S?r?n meglátogatja,
visz ételt és italt.

-Sorsom fel?l mi hírlik?-
szól egy napon a rab

-Azt mondják, még ma reggel
életed megszakad.

-Ha már közel halálom,
oldozd ki láncomat!

"Márki, vajon ki ez a n??
Megmondhatnád nékem?"
A márki azt felelte: "?,
uram, a feleségem.

"Neked jobb márki mint nekem,
hogy asszonyod ilyen szép!
Ha nekem adnád, szívesen
gondvisel?je lennék."

"Ha nem vagy, uram, a király,
ezt százszor meglakolnád.
De minthogy te vagy a király,
parancsod várja szolgád."

"Márki, ne vedd zokon, hiszen
kárpótlást kapsz ezért te!
Megteszlek minden seregem
f?marsalljának érte."

"Isten veled, élj boldogul,
szívemnek szép virága!
Elhagyjuk egymást, mert az úr,
a király így kívánja."

A királyné csokrot kötött
szép liliomvirágból.
Megszagolta a márkiné,
s meghalt az illatától.

...

Május havában hosszú már a nap,
kiszáll a várból mind a jó lovag,
Raynaut vitéz is jó lovára kap,
száguld csapatja Erembort alatt,
de fel se néz, de büszkén elhalad:
édes egy Raynaut!

Erembort lánya ablaka mögött,
térdén a sz?ttes hímesre szövött,
látva látja a büszkén érkez?t,
látja Raynau-t a szép sereg el?tt,
fennen kiáltva így szólítja ?t:
édes egy Raynaut!

Raynaut, Raynaut, feledve már a nap,
hogy vágtatásodban a vár alatt
búsultál, ha nem szólítottalak?"
"Mert ismerem már csalfaságodat,
mert elfeledtél engem, gyöngyalak"-
édes egy Raynaut!

"Uram, Raynaut, hallgas meg engemet,
a szent keresztre esküvésemet,
tanúm száz sz?z és harminc hölgy velek,
hogy mindig csak téged szerettelek,
higgy szómnak és jöjj, hadd öleljelek,
édes egy Raynaut!

Raynaut a lépcs? kanyaraiban
szalad sudáran, vállban vállasan,
csapódik sz?ke fürtje bodrosan,
lovag szebb nála nincsen csakugyan,
Erembort lánya fölsír hangosan:
édes egy Raynaut!

Raynaut lovag már a toronyszobán,
ott ül virággal-írott nyoszolyán,
leül mellé Erembort szép leány
szeretik egymást úgy, mint hajdanán,
édes egy Raynaut!

...