Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed kör?l?
Ki kis nyilát bel?le rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen ör?l.

Pillantatod szárnyára egy fel?le,
Szívem titkos várába bérep?le
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem f? tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak, - mint tombol ott.

...

Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.

Nem nyughatom és csak epesztem
Magamat könnyeknek eresztem.
Éjjel szememet le se zárván,
Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
Hogy a nap súgári nem égnek
Tetején a csillagos égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem mellyemre peregvén.
Mint gerlice párja tavasszal,
Nyögök itt sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyed?l tireátok
Kérést panaszolva bocsátok.
Jaj! enyhítsétek emészt?
Tüzemet, mert már megemészt ?.

Sok ezer búk terhelik éltem.
Egyet másikra cseréltem.
Nincs vége az aggodalomnak,
A bánatok annyira nyomnak.

Szánjátok, egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat.
Enyhítsetek állapotomban,
Én tömjént gyújtok azonban.

Óh, mézzel elegy keser?ség,
Kínnal teljes gyönyör?ség!
Óh, Vénus terhes igája!
Hogy kell nyakam adnom alája.

...

Ah, ne vesd rám két villám szemedet
Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ? fog majd tégedet
Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
Ámor rajja szemed kör?l?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
Fáklyát gyújt, nyílat köször?l.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ? hiában
Küszködik annyi Ámorral!

Kett? pillantásodnak szárnyain
Rep?le szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
Hallod? mint dobog a lába!

...

Ti, Páphuson nyitott, kacér
Tekintet? leányok!
Ti minket édes ízlet?
Nyilakkal öldököltök. -
Mikor levert er?nk felett
Feláll királyi széketek:
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.

Ti mézzel édesítitek,
Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
Kötésetek s virágszál. -
Kegyes Dione sz?zei!
Ez a ti martalékotok
Gyönyörködik s örömmel
Pihen bilincsetekben!

...

Jól mondtad óh, ha tiszta reggelen
Végigtekintünk bájos táj felett,
Kör?lünk zsong az élet m?helye,
S napsúgár tölt el minden téreket:
Nem az egyes fa, bérc, mi megragad,
De a szellem, felettek mely lebeg,
S kicsinységünknek fájó érzete
Beléolvadni vágyik és remeg.

Jól mondtad óh, ha csendes éjfelen
Végignézünk a milljó csillagon,
S porszem-világunk és a végtelen
Közt állva, sejtés b?varázsa von:
Nem az éj s csillag az, mi megragad,
De a szellem, mely közte tévedez,
S mint idegen s velünk mégis rokon,
A mult lelkünknek fájó kéjt szerez.

Jól mondtad óh, ha hallgatunk zenét,
S hullámzó árján lelkünk a hajó,
Majd játszi kedvben rózsás part el?tt,
Majd vad vihar s szirtek közt hánykodó:
Nem az egyes hang az, mi megragad,
De a szellem, mely mélyében beszél,
S bár félig értjük meg csak hangjait,
Ragad, ragad, s lelkünk örülve fél.

De azt nem mondtad, ím elmondom én,
Hogy, drága n?, ha hozzám vagy közel,
Nem játszi kedved, gazdag bájaid,
Nem lelked büszke röpte bájol el.
De az a szellem, mely körüllebeg,
S egy ily világot szent egységbe hoz,
S mit éjfél, nyári nap, mit zene sz?l,
Egyszerre mindaz általárjadoz.

...

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik sz?ntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

Hogyha hallom: g?gös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

Óh de érzem, e világon a
Költ? árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérz? tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága n?,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod?

...