Melitesz

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Örömmel megválnék t?led, komor város,
Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömt?l kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
Ha északra lakom már én, ? meg délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh, iszonyú búcsúvétel,
Mely két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Öszveütném sarkanytúmat, megindúlnék,
Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy ég? szívet hagyni magánosan,
Mely kiv?lem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a szerelem,
Mely lángoló tüze által harcol velem.
Óh, milyen két szörny? gond f?z!
Egek! Rozi! ah, melyik gy?z?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha Rozim is ?ltethetném az ölembe.
De ki el?tt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kit?l nyer énekem?
Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva író!
Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
Lemondok a dics?ségról, bár szeretem,
Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
Isten hozzád, hát mathezis,
Ha oly sokba fájhat ez is.

Rozi

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

Melitesz

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes sz?z!

Rozi

Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj, neked dobog e szív!

...

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik sz?ntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

Hogyha hallom: g?gös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett:
Rád emlékezem, óh drága n?,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

Óh de érzem, e világon a
Költ? árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérz? tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága n?,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod?

...

Kedves valál, hogy láttalak el?ször,
Hideg szemekkel büszkén nézve rám.
Ez a ridegség a valódi széphez
Legjobban illik tán, úgy gondolám.

Látálak újra, hódításra mentél.
Ragyogni hagytad itt-ott bájaid,
Mint rózsabimbó félig eltakarva
A sejtelemnek is tért hogyha nyit.

S h?tlen levék els? rideg magadhoz,
Újabb magad tett h?tlenné legott,
Hivém, hogy ez összhangzatos egésznél
Dics?bbet Isten még nem alkotott.

És meglehet, - de alkotott szerelmed,
Szeretni kezdél, s új báj önte el,
Most érte már el, óh látom, tökélyét
A báj, melyet lehelhet n?kebel.

Leraktad ékességeid magadról,
S bámulva látom n?ni bájidat,
Letörp?l a mesterség cifrasága
Melletted, óh - legszebb te vagy magad.

S ha bírlak is, leányka, mindenest?l,
Minden kecsed még mindíg új nekem,
Egyenkint kell mindannyiszor kivívnom
És minden engedmény új kegyelem.

Minden mosolyban, szóban, pillanatban
Kegyed egész világa benne van,
S mégis, ha csókolsz, átkarolsz ezerszer,
Ezerszer gy?ztesnek hiszem magam.

...

I
Szép lányok sorában voltál a legisszebb,
Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb,
És mid?n mélyében arcom festve láttam,
Hittem, ott vagyok már mennyek országában,
Kebled érzeményi mostan fejledeznek,
Védük ifjúságod, s a világ szelének
Még nem érezhették fagylaló hatását.
Tisztán látom benned Isten gondolatját,
Nem kell, csak kezedbe a liljomnak szála
És szentnek állítlak a szentelt oltárra.
Hát még amint lelked versenyezve szálla
Vélem túl a földön a tündérvilágba,
Hittem, most lelék már lelkemnek párjára,
Hittem, nem leszek már a világ árvája,
S mint Isten házában, lelkem úgy reszketett,
Amint lábaidhoz tettem szerelmemet,
Hogy nem lészen-é az megbántó ajándék
Kebled oltárán, hol olyan tiszta láng ég.
Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna,
Hogy tükör el?tt volt minden bétanulva
És kit úgy imádtam, sz?m ez ideálja
Nem más, mint egy csínos eladó leányka.
Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek,
Ami nékem szentség, tárgya élceiknek.
És te vélek együtt mosolyogsz és múlatsz,
Rólam is, ha úgy j?, élceket szikráztatsz.
Hej, hiába, a jó kalmár kedvére tesz
Mindennek, ki tudja, komolyan melyik vesz.

II
Óh, mivel vagy jobb, mondd, mondd, a kéjleánynál?
Csábít, mint te, ? is, s mint te, jó vev?t vár -
Egyitek sem adhat mennyet, csak selyemb?l,
Rózsátok csinált, nem n? fel szívetekb?l.
Hogyha mosolyogtok, nézitek, jól áll-e,
Hogyha sírtok, a könny megszámolva foly le,
S hogyha egykoron majd halni hív a végzet,
Akkor is csábító alakot, helyt néztek.
Óh, nem féltek-é, hogy a nagy Isten megver,
Ilyen vásárt ütni legszentebb tüzével.
Rongy csecsebecsékért, egynehány forintért
Vagy f?köt?t várva, mint legisnagyobb bért. --
Így lesüllyedt hát az éneklett n?szellem,
Hogy nemesb életcél már el?tte nincsen?
Úgy a férfi mégis, mégis jobb a n?nél
Mert ha már hazud, hát büszkébb díjat is kér.
Ah, de mit beszélek? - adhatsz még te üdvet,
Oly természetes vagy, csak jól zárd be sz?det!
Mit tesz az, nejévé hogy azért levél csak,
Mert esetleg éppen nem jövének jobbak? -
Küzd? szenvedélyek és lélekrokonság
Mind elcsépelt szalma, d?re fecsegés csak.
Őrült vagy költ?, ki azzal tépel?dik,
Szíve megszakad - és mosolygva nézik.
Boldog férjed egykor hóhalmára d?lve
Szívveréseidnek kéjében mer?lve
Távolról sem sejti: amik benne vannak,
Kényelem, szabadság - s arca hiányzik csak.

...

Sokszor meggyötörtelek hiába,
S fájó kéjjel lestem könnyedet,
Ámde még Istent is káromoljuk
És szívünk mégis hozzá vezet.
Megbocsájtál, n?, te is, te hajlál
Els? hozzám csókkal ajkadon,
Szégyenülten és kéjt?l remegve,
Hogy bevallám, vétkezém nagyon.
Óh, de hisz, kihez nem vonz az érzelem,
Attól úgy-e, úgy-e, nem fáj semmi sem.

Sokszor bántál, n?, te is hiába,
A sors b?nét is reám vetéd, -
Aki hallott volna, azt hiendé,
Rosszabb férj nincs is már, mint tiéd,
Ámde a legkedvesebb fiúra
Is rivalgunk: hordjon a manó,
S életünket áldoznók fel érte;
Úgy-e úgy van, drága zsaroló?
Óh, hisz azt a rossz férjt hogyha érte baj,
Meghiszem, sirattad - s titkon ölt a jaj.

Megsz?kültük házi kis körünket,
Elragadt a képzelet szele
Mint hajóst révéb?l b?varázzsal
Vonja a tenger végetlene -
Ah, de csakhamar nyugalmat óhajt,
Azt az árva ?si t?zhelyet.
Kéjjel tér meg, mint mi visszatértünk.
Legszebb a nap kis házunk felett
Mert ha nem tündérhon is, melyet lakunk,
Benne ketten, úgy-e, mégis elvagyunk.

Elvonult a felleg, felsüt a nap,
Szép világ van, boldogság megint,
Kedvesebb még a múló borúra,
S életünkkel gazdálkodni int.
Nem maradt szivünkbe rejtve fullánk,
Mely érzést öl, s mérget gyüjtve vár,
Mindenik kinos perc száz gyönyörtelt
Órával van kárpótolva már -
Minden percért százszor áldjon istenem,
Gyermekimnek anyja, szépem, kedvesem!

...

Nem vagyok már, aki hajdanában,
Szirt-éleknek zúgó csermelye,
Benne forrongó, de vad er? van,
Mely megdöbbent, útját futva le.

Rónaságnak lettem most patakja,
Mely szelíden, lassan folydogál,
Csillagocskát tükröz síma árja,
És mellettem part virága áll.

Lelkem többé már nem árva felh?,
Melyet a szél mennydörögve ?z,
Míg keblében óriási harc f?,
Vad sötétség s szentelt égi t?z.

Lelkem ?sznek l?n most tiszta napja,
Mely gyümölcsét híven érleli,
S bár a nyár körül már nem ragyogja,
Fergetegjeit sem ismeri. -

T?zvész volt szerelmem - most egész más -
Mely dühöngve nyargal házakon,
És el?tte fény, utána romlás,
Visszarettent s mégis vonva von.

Lám, mivé lett - kisded jóltev? t?z,
Mely a szentelt házoltáron ég,
Biztosan melenget s együvé f?z
Kis körében csendes házi bék.

Költ?ibb volt és nagyobbszer? a
Bömböl? ár, t?zvész és vihar,
Mint a síma víz, ?sz h?s sugára
És a láng, mely házoltáron áll;

Ah, de mindezek költ?-varázsa
Mégis, mégis az emlékezet,
Róluk ?szi nap kis t?z körül ha
A megbékélt boldogság cseveg.

...