Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva t?rte
A gondok ráncrepeszt? ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizét?l milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim cseng?s nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

...

Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét
Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy.
S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Él?k, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek,
Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok,
S csendeskén sírjanak a halk rimek.

...

Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszket?n suhan
A végs? árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végs? percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél t?lem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S h?l? kezére ráborul a férj.

...

Őszi éjjel
a n?k ágya,
mint a vér.

Vágynak ?k is,
árva lelkek,
a napér.

Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.

Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.

Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.

Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.

Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,

gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.

Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?

Kóc a fés?n,
a fejükben
z?rzavar.

Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,

most fázósan,
fényes t?vel
inget ölt.

A gavallér -
aranytallér
hova ment?

Porlad ? is,
mint a szivük
odalent.

Hervadt ajkuk
csókos álmot -
sírva kér.

Őszi éjjel
a n?k ágya,
mint a vér.

...

Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kir?l nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezd? poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkend?je egy vékony sárga szallag!
Üll?i-út! Bolondság! Régi tájak!
Elt?ntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem ?t most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre t?ntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ?k, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a t?zláng,
mely téli fagykor melegítve t?z ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly sz?zi és árva.

A hajsüt?vas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken mereng?,
kislánykezében egy olcsó naperny?,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jöv?, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ?, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündökl? jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ?rbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosn? volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...