Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...

Idefelé, a homokunkkal támasztottuk az ablakot,
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot…
Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl,
Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul.

Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata
Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza…
Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni,
Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni.

A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy…
A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy…
Az álmok mesés útjait múltamban is követtem,
Reggel meg az állomások homályában ébredtem.

Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra,
Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka…
Mi nem is kértük, de a vonat idehozott,
Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott.

Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett,
Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett.
Ha az élet vonatát nézzük, van kinek ez megálló,
De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló.

Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet,
Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet.
Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet.

A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet,
Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet…
A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett…

Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át,
Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját.
Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt,
És lehet, hogy itt fagyok meg… a mindenit.

Tyiu… Tyiu… Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik,
Oroszok esténként is lőnek… érezzük is, itt lakik.
Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott,
Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott.

Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr!
Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul.
Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul?

Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás?
Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás?
Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás.
.
(10 szavas)
Kinézve az ablakon, fények elmosódtak,
Igaz is! Minek látni katonának…

(HIAQ)
Volt útnak oly’ része,
Ahol fény elbújt, nem nézett!
Sötét is vaksi volt.

(apeva)
Hol
Lehet
Már az a
Pályaudvar?
Minek szállunk le?

Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni,
Aztán majd folytatjuk… tíz kilométert mély hóban mászni!
De még robog a vonat, csattognak a kerekek,
És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek.

Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon,
Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József- íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ott pusztult katonáink emlékére.

...

Van, kinek élet adja… csak tekéznek
És élet sűrűjében… csak bengéznek.
De már ez sem annyira jó, már rothad,
Mit csinálhatsz, ha nagyon fáj a fogad?

Keresgélsz, mint hajléktalan kukában.
Mennél a télben, tán’ lopott bundában.
Zabálnál, mint nagyon gazdag a nagy magányban.
Élveznéd életet oroszlán barlangjában?

Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József

...

Múltamban vájkálás…

A múlt, torzó árnyai köz bujkálni…
Kézzelfogható tények közt vájkálni…
Az emlékeket az ebek harmincadjáról visszahozni…

A múlt, mint egy nagy sziklafal, tényeket őrzi még,
Meg régmúlt történéseit is nagyon védi még…
A múlt orma csak éppen-hogy fel a nagyon magasba tőr,
Kutakodás közben a saját emlék-magányom gyötör…
*
A múltról tudjuk, csak úgy elkezd eltűnni,
Igy már nem emlékszünk, hol lehet vájkálni,
Semmibe veszett emlékeket honnan lehetne visszahozni.

Biz’ hogy volt már, amikor emlékek keletkeztek,
De már biz' nincsenek meg, maguktól jól elmentek…
Múlt fénytelen árnyéka is gyötör a lelkiségemben
És helyzetem csak rosszabbodik… öregség van lelkemben!
*
A múltamból tudom, hogy voltak nekem szép
Színes emlékeim, arra emlékszek, szép
Volt mind féle, de csak a rózsaszínre és kékre emlékszem… szép.

Visszamennék én a ’szépekhez’, együtt tölthetnénk
Pár napot, de ő már fölvette: eltűnt alakot.
Néha kérdezem... ki hangtalanul ismétli nevemet,
Közben, tudja ki vagyok... ismételném saját éltemet.

Vecsés, 2016. július 24. - Kustra Ferenc József- Írtam: az új, ’3-4 soros versszak’ fejlesztésemben. Ezt versszerkesztőben lehet megírni! Önéletrajzi írás!

...

Hétköznapi pszichológia, hosszabban… versben.

A hazugság, biztosan hazugságot szül,
Ördög meg, somolyogva odatelepül…
Innen már, megállíthatatlan a mókuskerék,
Később, már az igazság kimondása sem csak fék…

Csitt.
Hallgass.
Egy szót se.
Ne hazudjál. -
Igazság is fáj...
*
Hazudik biz’ a politikus, a csaló,
És aki lógós, akkor is, ha van meló!

Rest
ne légy.
Dolgozz csak
szépen - csillag.
Becsületed él?
*
Sajna’, még a politikát is, sok hazugok uralják,
Mert saját céljaikat kergetik, ők csak azt akarják!
Ki milyen ember, az még a csúcson is olyan marad,
De a hazugsággal, nem csak hiszi… előre halad!

Te
maradj
őszinte,
hű lélekkel
haladj előre!
*
Van kegyes hazugság is, a másiknak vélt „érdekében”
De, ezt alkalmazni jó döntés-e, élet mérlegében?

Az
élet
hálás lesz
Neked jóért.
Csodák vannak még…

Vecsés, 2016. augusztus 7. – Mórahalom, 2018. augusztus 24. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, alá az apevákat: szerző-, és poéta társam Farkas Tekla.

...

Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...