Manapság meg kicsit hőgutásan melegebb is van…

Dőlnek a reggeli, éji, esti hőmérsékletek,
Én a régi szebb-jobb régi-időre emlékezek!
*
Kutya kemény a nyarunk, ebben sétálni, izzadástól…mindig elakadunk…
Direkte és módszeresen letaglóz a vad hőség, bár nem vagyunk ellenség.
Parasztok jól nekifeszülnek, már nem a kaszának, de a gépi ármádiának…
Kóborolok a határban, csak céltalan, az aratásra való meleg évszakban.

Izzadok, mint az ekét húzó ló, meg a gazdája, eme hőség… nem való.
Sok éve már, hogy ilyen napsütés volt tartósan, hőség meg akkurátusan.
Akkoriban még gyermek voltam, voltak ilyen jó meleg nyarak, én meg nagypapáztam.
Ő nyolcévesen már elvitt az aratásra, majd cséplésre, nem volt ok kacagásra!

Fölengedett a cséplőgépre, hogy egy vasvillával, a gépet etessem… nyárral.
Utána még három évig mentünk együtt, de utána kényszer TSZ. -i tagok lettünk…
Az egész nap meleget bírtam, de sokat ittam, munkát bírtam, gépbe nem buktam.
Micsoda napsütéses nyarak voltak... emberek nem készültek, hogy elalélnak…

Most már harmadik hete, kidühöngi magát a meleg… forr emberek agyveleje…
Manapság aztán láttam vibrál a rónaság, bizony -írtam- régiség… nem ócskaság.
A városiak, pihegnek, mint éhes kiscica, ráadásul melegít az anyja.
Gyerekek, felnőttek, versengenek szökőkutakban… Kinek nincs hely, fekszik árnyékban.

Nap csak fentről néz, látni, nem gyengül, közben leveleken látni, szél kicsit sem rezdül.
Kombájnok egész nap nagy rendeket vágnak, már nincsenek marokszedők… járnak szájak.
Szél eme hőségben suhant egyet, jól beletúr az utak oly' homokos porába.
Vibráló város, hőség nő… kinek a fején semmi és nem is iszik: elveszejtő!

Több hete, erre divat, hogy harminchat, negyven között van… a hőség akkurátusan.
Mindenki várja égi-alkonyi fátylat, várja öket a hűsebb, sötétebb szoba…
*
Ah!
Idő
Micsoda…
Ez ritkaság.
Hővel küzdjél meg!
*
Hőguta!
Azonnal igyál!
Ez nem vicc…
*
Fejedet takard,
Mert agyad, szinte felforr!
Óránként igyál…
*
Nagypapa kalapját,
Keresd elő, nem szégyen! Most!
Még igy is árnyékba…
*
Vedd komolyan hőséget!
Nézd állatokat, mind árnyékban.
Old meg valahogy!
*
Ne akard, hogy ennyi legyen,
Orvos nem tudni… tud elégségesen?

Vecsés, 2024. július 16. - íródott: Sándor Gyula: ’Az aratás’ c. verse, {2006. 01. 13.} mint témaötlet alapján és még részben önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

Egyedül állok egy roppant nagyméretű tömegben, de lesz vége… tömegesen…
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.

Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…

Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!

Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…

Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.

...

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről

...

Hétköznapi pszichológia…

A múltba nincsen semmilyen út, a múltból vissza nincsen -várhatjuk- semmilyen út!
Azt tán’ intézik, hogy kiapadt kút adjon vizet, de nincs ott egy csipet víz tünet…
Elsőre igen abszurdnak tűnik, mert káván átnézve napfény nem tükröződik.

Temetőben sem volt soha semmilyen találkozó, halottaink léte maradó!
Persze vizionálom, határokon kéne egy állomás és ott átkiabálás…
Hah! Lehet, hogy véglegesen megbolondultam? Bízok, hogy ennyire tán' nem romlottam…

Ott vannak nagyszüleim, a szüleim, velük kellene találkozni élő hadnak.
Annyira hiányoznak, hogy élem a szenvedésem, ezt elbírni van tehetségem.
Ha legalább kísértetként kicsit visszajönnének, úgy örülnék lehetőségnek…

Ki tudhatja, hogy ki és mikor kerül át, én is igy várom a megváltást…
Megváltóm, ha legalább integetne… de bizony még nincs meg sírom helye.
Már tudom, nincs árva találkozási pont sem… vágyam a lehetetlenem.
*
(HIQ)
Cím kéne,
Találkozáshoz!
Régi vágy.

Erdős út
Ősvényként is jó!
Régi vágy.

Betonút
Nem volna sáros…
Régi vágy.
*
(senrjon)
Krisztusi határoknál
Kellen már egy határállomás…
Ölelkezés nincs!

Temetőben találka,
Nem létezik, Teremtő útján.
Sírokra gyertya…

Úgy tudom, sokak vágya,
Kik a találkozót hajszolnák…
Kövezett út? Jaj!
*
(Tízszavas)
Vágyhatunk mi botor módon,
Ebből mi sem lesz… horkolós álmodón…

Vecsés, 2024. szeptember 7. -Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Az élettől, nem kérek sokat,
Csak egy jó „egyéjszakás kalandot”.
Ez? Nem adja meg, olyan, mint egy szűz.
Ahelyett, hogy adna, folyvást csak űz!

Életút kedves?
És mért vehemens velem?
Bántó… öröme.

Vecsés, 2002. október 15. – Kustra Ferenc József– versben és senrjú –ban íródott

...

Vizionálom, hogy vele sosem vagyok egyedül…

Nekem a magányom a legjobb társam,
Így nem vagyok egyedül, ő a váram…
Ahogy botorkálok az utamon,
Elmém csak köröz, nagyon kutatón…
A szívem folyvást csak remél,
De meddig tart ki a… jövél!?

Körbenézek, mint senkiházi,
Koldus jön szembe, nem akárki!
Mind a ketten csak éhezünk, legalább a jó szóra.
Árokpart… ülünk, napfény jő hajnali virradóra.

Egy nincsen csak, hogy senki nem fogja meg a kezem,
Pedig egy kézszorításért eladnám a lelkem…

Volt nála lőre, azt ketten pirkadatig meg is ittuk.
Mindent átbeszéltünk, előbbre azonban nem jutottunk.

Elváltunk, én kóricáltam tovább
Semmi nem változott, hovatovább…

Magamhoz öleltem a magányomat, nehogy már őt elveszítsem,
Azt igen nehezem bírná elviselni kilyukadt lelkiségem…
Sorsunk eggyé vált, de úgy, hogy ölelve, megfogtam a saját kezem…

Vecsés, 2015. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...