Hullámok ostromolta parti sziklafalak ezrei omlanak le szerte
Álmaimat óvatlanul haragos valóság mélyre süllyeszteni merte
Köd és füst uralja a vidéket nincs tanúja annak mi régen él? volt
Nem érzem a Nap melegét, emlékeim között csupán halvány folt

Zivatarok által vér árad a földre, mindent tet?t?l talpig vörösre fest
Bárhova nézek mindenhol csak reménytelenséggel megfojtott test
A szél már nincs köztünk már csak ott fúj, ahol becsülik még létét
Reggelente látom meghalni a jöv?m, mely jelenti létezésem végét

Némely helyeken örök tél uralkodik, a zord id?t nem éli semmi túl
A nyár után vágyódnak az él?k, közben könnyek áradata földre hull
Soha többé nem lesz semmi a régi, a remény megírta hozzám levelét
Benne az áll veled lehetek, csupán annyit kér adjam neki életem felét

Én akár az egészet is neki adnám, csak már láthassak t?led egy mosolyt
Ugyanis már nem bírom tovább nélküled, hiányod igazán csak most fojt
Nem kapok leveg?t hiába lélegzem, szabadítóm vagy kire várok régóta
Rád gondolok szüntelen, ott vagy elmémben akár egy édesen szép nóta

...

Kész vagyok meghalni, kérdés csak az mikor
Most életem tavaszán, vagy ha eljön az aggkor
Nélküled az életem csak kín, lakhatatlan a világ
A legszebb mez? is csak csupa k? és elhalt virág

Megfojtott álmokkal van kirakva sorsom rögös útja
Míg élek nem fogy ki irántad érzett szerelmem kútja
Küzdelmes napok várnak rám, hiányod szinte éget
Álmomban csak Te vagy, mely soha nem ér véget

Érzem illatod, de nem látlak sehol Te gyönyör? n?
Ahol régen élt a természet ott ma már csak gaz n?
Nélküled nem vagyok egész, Te vagy, ki éltet még
Az életben nálad értékesebb kincset nem is kérhetnék

Félek a holnaptól, mert talán utoljára látom arcod
Meghal lelkem, mert már nem bírja a fájó kudarcot
Így vele halok én is, már fáj, hogy nincs visszaút többé
El?tte még végignéznem miként válik a Remény köddé

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...

T?led én csak azt kívánom,
Jelenj meg újra, ott, az állomáson,
Tomboljon a nyár újra felettünk,
A szemedbe újra csodálkozás
Vegyüljön...
Ne hidd el, magadnak se, hogy
Még mindig szép vagyok, ?rzött
Szerelmed, hogy együtt legyünk
Boldogok...
Érkezz meg úgy, mint akkor az
Els? nyáron, tomboló forróságon
Áthasító villámon, akard, hogy ez
Legyen az otthonod...
Tégy csodát, két kezed varázsoljon
Körénk csodákat, az otthont, a
Kicsi házat, muskátlis csoda-várat,
Ahol mindig imádlak...
Akármi fáj, bármi nehéz, jussak
Eszedbe, hiszen a szíved már oly
Rég megígérte, tartod és nézlek,
H?séges óriás...
Tiéd a szívem, nem férhet hozzá
Senki más, nem férhet hozzá, hisz
Hogyan tehetné, mikor te akkor
A mindenem lettél, ki merne így a
Helyedbe lépni, hisz ez az esküvés
Ki nem mondatott,
De égi...

De ki is mondtuk,
Végleges, nekünk
Már nem kell
Félni...

...

...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...