Szerelem csábító dicsfénye lükteti sugarát feléd,
rajongósóhajként szállva, várom Isten leheletét.
Vénuszi múzsám érezlek ajkamon remény,
boldogsági szférák mint hóvirág, kérlek bújj felém.
Ölelj át, szorítsd magadhoz, mint lelkesedve én,
ritmizálom szívem dobbanását, szemed tükrének egén.
Az id? megállt, így maradok veled lelki édenkertedért,
mámortengeredben, jéghegyként boldogan olvadok beléd.
Rejtett vágyak által tárulsz felém, a szenvedély remeg,
csodálva csókok siklanak, ragyogja tested kincsességedet.
Duzzadó mézédes gyönyör b?séges tündöklése bent,
eggyé vált létezési formánk, igaz szenvedélye szent.
Szeretetkehelyb?l iszunk, buján, mohón,kéjesen,
szenvedély csúcsán, mikor veled szeretkezem.

...

H?s selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha j?... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remeg? szívem hajt ölébe;
ezer becéz? szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel b?vkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.

...

Agy? Zsuzsanna, sz?ke rózsa,
nyolc teljes napja kedvesem!
A kurta gyönyör, édes óra
talán a legjobb szerelem.

Tudom-e most, hogy eleresztelek
bolyongva majd hová jutok?
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
csak elfutok.

Megyek, s a csókod búcsulángja
még ajkamon lobot vetett,
még megpihenni, kicsi lányka
karomba hajlik szép fejed.
Érzed, a szívem egyre reszket?
A tied vígan dobogott!
Ha elmegyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
szeretlek ott.

A nyerget már lovamra tették,
jaj, miért is nem marad velem
a te haszontalan fejecskéd,
melyt?l most illatos kezem?
Szemed nevetve rám mereszted,
mint nimfa, ha futásba fog.
Még szemem is, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
csak mosolyog.

Ó mennyi báj, és mennyi bánat
édes bucsúdban, gyermekem!
A könnyed is csupa varázslat,
szemedb?l szíved int nekem.
Vígaszt adna, ha halni kezdek,
szemed, mely élni buzdított.
Mégis megyek, te szép, te legszebb,
sietve, messzebb,
már csak sírok.

Zsuzsanna, majd ha elfelejtesz,
egy percig ?rízd még tovább
- mint virágot kebledbe rejtesz -
hervadt szerelmünk illatát.
Ti boldog esték, hova lesztek?
emléketek még itt ragyog.
Isten veled, te szép, te legszebb!
Sietve, messzebb,
tiéd vagyok.

...

Mikor megismertelek ügyet se vettetem rád,
S mégis felhívtad figyelmem, hogy létezel!
Mióta közelebbr?l ismerlek az óta jó érzés fogott el,
Talán mert oly sok mindenben egyetértettünk!
Amikor melletted vagyok, az id? csak elrepül,
Hisz a társaságod teljesen ellenállhatatlan!
Biztos, azért mert annyi mindent megosztanék veled,
Nem is tudom, hogy miért, hogyan de ez jó érzés!
Nem bánom, hogy TE lettél, de bárcsak másképp döntenél,
Észrevennéd, amit nem látsz s teljesítenéd álmaim álmát?
Te lennél; a fény, a sziget, a vár hova a szívem hazatalál!
Kétségek közt füledbe súgnám; SOSE VAGY EGYEDÜL!
A percet feledni sose tudom mikor els? csókod égett az ajkamon,
Arcom t?zben égett, remegtem hisz akartalak téged!
Szeretnék újra s újra elveszni szemed tengerében,
Érezném a gyönyört, mit CSAK NEKEM nyújtanál!

...

I.

Havazás van a szívemben,
itt dideregsz a szememben,
s mindenekben megcsodállak,
téged, akit titkolnálak.

Még szóként is tiltva voltál,
titkolt t?lem titkos zsoltár,
szerelmedb?l nem maradt más
nekem, csak a földbehullás.


II.

Szemsugarad záporában
olykor-olykor én is álltam,
kápráztatott csókod, könnyed,
s becsuktál, mint megunt könyvet.


III.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt,
szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép az elmúlás.

...

1.

Fiatalságod templomát
létemnek vadvizén láttam,
fényeddel is megáldottál
a klastromos, vakmagányban.

Lelkem vala fehér berhe,
vérem is virágzik érted,
oltárom és szent zsoltárom
két énekl? bokád, térded.

Nem kértél soha semmire
és semmit sem vártál t?lem,
maradj meg ?rl? poromig,
szívemet zörg? id?nkben.

A vadludak árnyékai
versenyt úsznak éjjel érted,
magamba áslak el?lük
életem éneke, ének!

2.

Szép vagy, mint az esti szirtek
a tengerre hajló dombokon,
a lángoló nap vízbe omlik,
szemedt?l fénylik föl homlokom.

Szép vagy, mint a Gileád völgye,
mint es? után a jázminok,
létemnek bokrán tündökölsz,
illatoddal szívem bódítod.

A szépséged oly egyszer?,
mint tudni, az élet véget ér,
mert te vagy a nap, te a tenger,
te vagy az alkony, az esti szél.

3.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt,
szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép az elmúlás.

4.

Hogyha szeretsz, ki ne teríts,
ne n?jön rajtam kikerics,
úgy szeress, hogy eleveníts,
holtomiglan te melegíts.

...