Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,

Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...

Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?

Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?

A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.

Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.

Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...

A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.

A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?

Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.

Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.

Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!

Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!

Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?

Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.

Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,

Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc József

...

Az ősz az elmúlás előjele,
De benne van a kikelet szele.
Mondják minden rosszat jó követ…
Ebben én nem hiszek… de lehet.

Tavaszt is a jobb nyár követi
Így nyáron az ember azt hiszi,
Hogy ez így a legjobb, maga a tökély.
Ha minden jól alakul, így lesz… ne félj.

Nem tudni azonban, kinek mi a jó
És azt sem, hogy vajon neki mi való.
Sőt mindenki másképp éli meg ugyanazt,
De nincsen, aki kőből is vizet fakaszt.

A sors útja, cifra, dimbes-dombos,
Nem egyenes, inkább jó kanyargós
És nem mindig van úgy… megyünk hegynek felfelé
Van, hogy irány a gödör… szívünk hideg lelé.

Azt régen, pontosan tudjuk; mit ránk rótt a sors
Az be is következik. Élet nem komfortos,
Sőt olyan, mint egy régi harcos, törött karddal
És csak vagdalkozunk… az életben fakarddal.

Sokan, milliónyian ágálnak a sorsuk ellen,
De ők a körülményeik miatt a tehetetlen
Tömeg, pedig van köztük jobb sorsra érdemes,
De nem tud mit tenni, élete… csak fekélyes.

Megoldás nincsen, jó tanács nem adható.
Élet olyan, mint egy szennyezett algás tó.
Kinek már csónakja sincs, iszik vagy elmenekül,
Így élet beszippantja… tűri tehetetlenül.

Budapest. 2011. október 18. - Kustra Ferenc József

...

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

...

A meleg időnek
A lét, csak egy zarándokút.
Horizonton, ködben…
Nem kellek én senkinek sem,
Életemet eltemetem
*
Trillázó a dallam,
De ködfátyol mögé bújik.
Ez, láthatatlanság.
Beásom a bokrok alá,
Ne találjon senki se rá.
*
Gyönyörű, szép színek
Gazdagítják őszi erdőt.
Köd, már néhol takar.
Rozsdásodjon, avasodjon,
Rózsa bőre savasodjon,
*
Ködös biz' a reggel,
Morc felhőket most nem látni.
A Nap máris szenved.
Rontást hoztam én mostan rá,
Váljon akkor bűz trágyává.
*
Oly' ködös lélekben,
A ködös környezet bántó.
Látvány... nagyon amorf.
Kamu szöveg nem kell nekem,
Eladó lett szottyadt lelkem,
*
Hull már a falevél.
Fázósan ködös az éjjel.
Hűsek a nappalok.
Rám talált a szarvashiba,
Cudar világ iszonyata.
*
A csípős magányban
Áll a réten, az akácfa.
Ködben, nem is látszik.
Taposs mindenség királya,
Futok már a vakvilágba,
*
Sötétség hűvöse
Köde, jól befedi erdőt.
Nap, már jó messze jár!
Eret metszek az éveken,
Megpihenek a végeken.

Vecsés-Győr, 2016. augusztus 30. - Kustra Ferenc József - TANQ -ban írta meg a szerzőpáros…
A HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Ötvösné Németh Edit. A versrész címe: „Kétségbeesés”

...

A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Aranyló alkony
Teszi széppé, hűs estét.
Reggel, vastag dér.
Takaró alatt horkol,
Kilenckor kávét kortyol.
*
Alázuhan a
Csendben a deres hajnal.
Kóróvirágzás.
Hamar ruhában pózol,
Utána cipőt bokszol,
*
Kopasz ág-halom
Közt pöffeszkedik a szél.
Már deres minden.
A kakas kukorékol,
És mindenbe beleszól.
*
Bánatos felhő
Nézi a hajnali dért.
Idő vasfoga.
Pulikutya csak csahol,
Ő semmiért nem korhol.
*
Hajnal, derengő
Pírja, vékony deret hoz.
Csúszós már a rét.
A kéz kenyeret morzsol,
A száj vidáman majszol.
*
Sárguló levél,
Az mit a dér megcsípett.
Lombhalál kezdet.
A forró tejben landol,
A hétvége átkarol.

Vecsés-Budapest. 2016. augusztus 20. – Kustra Ferenc - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Hétvége”

...

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem? máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.

Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály?
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból?

Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.

Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat?
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van?

Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon?
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton?
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes? mindig én voltam: a névleges.

Vecsés, 2022. október 30. ? Kustra Ferenc József ? Íródott; önéletrajzi írásként.

...