Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
él? titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ?sz,
napos, ártatlan, fáradt, graci?z,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, b?gni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billenty?t s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

...

Megszoktalak, akár a leveg?t,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvel?mben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam ?t, akár a leveg?t,
Ő adja nékem a lélegzetet."

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...

A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, b?vös agát.
A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.

A csókja t?z,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba ?z,
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a h?vös sírba jó.
A csókja t?z,
titokzatos, vérforraló.

A lelke b?n
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe t?n,
hozzá anyák siralma száll,
b?sz átka és siralma száll.
A lelke b?n
és mély, akárcsak a halál.

Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem,
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.

...

Balkonodra szállt a néma est,
Ez a nagy, bús fekete madár
S eltakarta sz?keségedet.

Gubbasztva az álmaidra vár,
Álmaidba hadd sz?jem dalom,
Minden szála arany, puha szál.

Mosolyogj, mint holdsugár a tón,
Bús szavaim fellegét feledd,
Lelkedet ma lágyan ringatom

S várom a hajnalt, n?véredet.

...

Ó asszonyok, ti forró italok,
Ragyogó mérgek, szép b?nök, ti balgák,
Az életút hozzátok kanyarog
S a vágy felétek tárja vézna karját,
Ti vagytok a szívekben a dalok,
Ti vagytok a megváltás és vigasság,
Ó asszonyok, ti selymes takarók,
Szép sz?nyegek, ti sz?kék és ti barnák,
Ti soha, soha el nem fáradók,
Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,
Szentek, vadak, viharzók, álmodók,
Kerestem rajtatok a lelkem arcát
S e keresésben lelkem elhagyott,
Ti hoztátok az életem kudarcát,
Én t?letek már oly távol vagyok,

Mint a halál, ?rültség és igazság !

...