Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...

Vágyak pihennek, kopott mesékr?l
Nem dalol régen az esti szell?...
Feledett nóták bús emberekr?l,
A hajnal-álommal mi néha elj?.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Kisértetjáró, ?szi, hideg éjben
Fehér árnyékok suhannak lassan...
Egyedül maradok, egyedül, érzem,
Megtörik rajtuk démoni hatalmam.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Titáni harcban kid?lt emberárnyék,
Izzó mámorok még fagyos hó alatt...
Sebzett szárnyaimmal is utánna szállnék,
(Az ifju er?b?l mi még megmaradt.)
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Vágyak pihennek, halk zene zendül
Kopott mesékr?l szivembe lassan...
Tavasz - szivemben az ?sz régen bent ül,
Izzó vágyaimmal egyedül maradtam.
- Mint napsütött mez?n a letarolt rónák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák...

1914

...

Minden vagyonodat elveszítetted?
A virágok is elveszítették színpompás értékeiket!
Csak puszta gyökerük maradt a föld alatt.
Azért ne hidd hogy már soha nem fognak virágozni...

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

Kedvesem, gyönyörüségem,
Könyörülj már rajtam, kérlek;
Én kimondhatatlanom, hogy
Nem tudok eltelni véled!

Nézlek, bámullak, csodállak;
Szemeim kéjtelve úsznak
Bájaid fényözönében,
Amíg végre belefúlnak.

Mert hiszen ki tudna nézni
Hosszasan a fényes napra?
Megvakulok így hát én is
Egy pár percre, pillanatra.

Szépségednek örvényét?l
Elkapatva, fuldokolva
El-elmerülök, azonban
Fölvet a hab, félig halva.

Azután eszemre térek,
Az hogy elnyom enyhe álom.
Haj de ott is megjelensz te,
S nyugtom abban sem találom.

Fölébredve, rád pillantva,
Bájaid megint gyötörnek;
Alig bírom már a terhét
Ennyi isteni gyönyörnek.

Mert, én édesem, szerelmem,
Ami sok, az mégis csak sok;
Ha a mennyország szakad rám,
Az alatt én leroskadok.

Karjaid közé fonódom...
Arcodon ég a hivó pir;
Fürteidnek denevére -
Szívom ajkad, mint a vampir...

És ölellek, és csókollak,
Besohajtlak, belehellek;
S nem elég! Ugyan mondd, édes,
Hova legyek én már veled?

...

I

Csak hallanám örökké hangodat:
Elfeküdném a koporsóban, élve,
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Sötét, hideg sirbolt alatt,
Örökkön örökké,
Világok keletkeztét?l, egyik
Itéletnaptól a másikig,
Kimondhatatlan, szakadatlan kéjben;
Hogy nem irigyelném magát
A felséges atyát,
Kinek dicsfényben meleng? szent arcát
Hattyúnyakú, választott angyalok
Hold fényeként rezg?, szelíd,
Elringató éneke simogatja...
Mig én oly édes örömest
Feküdném ott a koporsóban:
Behúnyt szemekkel, némán, mozdulatlan,
Örökkön örökké -
Csak hallanám szünetlen hangodat!...
S ha - ölelhetném karcsú derekad,
Ha csókolhatnám édes ajakad?
Szeretnék úgy meghalni ott,
Hogy föl se költsön engemet soha,
De soha semmiféle itéletnapi
Mennyekbe hívó trombita.
(Hisz ilyen kéj után
A mennyei lét maga: unalom!)
Hadd semmisülnék én meg egyedül,
Végkép, örökre, még emlékem is,
Hogy az ne háborgassa és
Elhervasztó irigységgel ne ölje
Az örökkévalóságot magát:
Mert volt egy lény, ki nála többet élt
Egy perc alatt, és így kijátszta ?t...
Ah oly örömest halnék meg ott
Megsemmisülve mindörökre, hisz
Átélném én egy perc alatt
Az örökkévaló id?t,
Ha ölelhetném karcsu derekad,
Ha megcsókolhatnám édes ajakad!

II

Oh, szépséges szép kedvesem,
Már igazán nem is tudom,
Mim vagy te énnékem?
Galambom, szentem, angyalom?
Vagy szegény szívemet szünetlen
- Legkiváltképen álmaimban -
Fojtogató kis boszorkányom?
Oh, gyönyörüségem, gyötrelmem,
Felséges kis tündérkirályném,
Házi oltárom, szentségem,
Mindennapi lelki kenyerem,
Te, te, te, te
Tündérregebeli csodakalácsom,
Kit egyre eszlek (...fájdalom! csak
Szemeimmel!) - s mégse fogysz el...
Ugyan mit mondjak már neked,
Minek nevezzelek,
S egyáltalán -
Mit is csináljak már veled?
Gyöngyöm virágom, csillagom,
Ládd, én azt gondolom,
Mégis talán nem bennem a hiba...
Hisz én, ha csak rád gondolok,
(Hát még ha szemtül szembe látlak!)
Ugy remegek, mint nyárlevél,
Ha forró déli nap süti...
S te csak nevetsz,
Mert - nem szeretsz!
Ez itten a dolog bibéje.
Hej, kedves, édes szép leány!
Szeretnél egy kicsit, csak
Egy szempillantatig:
Majd tudnám én, hogy mit tegyek...
Tán nem hiszed?
Ugyan kisértsd meg, édesem,
Meglásd, egyszerre minden jól megyen...

...