Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

...

Kora reggel van, már pirkadgat a természet, ébredővé teszi a lelkeket!
Felhőtlen az ég, egyre messzebb látni, nem fáradtság így ezt csak ki kell próbálni…

Már reggeli elött, enni készen vagyok, Nap csüng a park fölött… csodálkozok!
Érdekes, ahogy csüng a felhőtlen semmiben, szembe megy estve elejbében.

Már az ősz is itt csüng, a napsütésről látni, levelek is kezdenek már hullani.
A parkban a fű már nem-nagyon látszik, bőven két hónap és márt avarrá is válik…

Egész nap jó meleg volt,
Kóbor kutyák vizet kerestek…
Tarolt a meleg…

Estve felé, valamelyest csendesülő hő, mi jó, mert éjjel annyira nem kell ő...
A Nap lelép, mint rab a börtönből, máshol hinti a hőségét, mint liszt a pékségét…

Sötét lesz,
Égbolt világít!
Hold-ezüst.

A Hold ezüstje a Nap helyén csüng, mint egy tüll függöny, mint egy jó hírt hozó -gyors- sürgöny…
Segítsége sok milliónyi csillag és ha ember nézi, érzi mily’... égi remény…
Éjjeli eget nézni az idő, kellemes, gondolatok többsége hosszan csüngő…

Vecsés, 2023. szeptember 7. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában és a közeledő ősz ügyében.

...

Az orosz fronton harcoltak…

Kirpicsnyikov tábornok, telefonon jelezte,
Hogy a két felderítő csoportja már elérte
A Druty partját és ez az átkelés lesz a léte.

Az egyik rádiójelzést adott,
Aztán végleg csend lett, elhallgatott.
Később, semmi életjelt sem adott.

A másik megerősítette, hogy a Drutynak túlpartjára ért,
Ott egyesül a partizánokkal, másik egység, oda nem ért.
Ennek okát, most találgatják, de még nem lehet tudni miért.

Annak a csoportnak az összes negyven tagja közül,
Amelyik bejelentkezett, de többet nem szólt végül,
Három óra múlva fele feküdt, sebesüléstül.

Sebesültek is ott feküdtek, a kis zsebkendőnyi térségben,
Nem védve a német aknatűztől, alacsony bokrok tövében.
Többen voltak, aki másodszor sérültek, a védtelenségben.

A veszteségek folyvást csak nőttek, a németek tüze nem gyengül,
Katonák tudták, reggel támadás, helyzetük ellehetetlenül.
Várták volna a segítséget és bíztak benne, hihetetlenül.

A zászlóalj rádiót, mit egy híradós hadnagy kezelt,
Egy akna telibe találta... halott hadnagy nem felelt.
A zászlóaljban ezt nem tudták, ott a hangulat... jegelt.

Egy törzsőrmester, másik rádióval a hadnagyot felváltotta,
Immár egy óra múlva… eszméletlenül feküdt, nem átallotta…
A soros parancsnok, Nyikulin őrmester lett és ő beváltotta...

Már az ő vezetése alatt verték vissza a közvetlen támadást,
Mi a folyó felől jött, szüneteltetve a nagyon sűrű aknázást…
Az utolsó azonban telibe találta az állványos géppuskást.

Három golyószóróval tüzeltek rájuk a németek,
Géppisztolyaik fényére lőttek mert, azok tűzfészkek…

Vecsés, 2016. március 1. –Kustra Ferenc József- Konsztantyin Szimonov: „Az utolsó nyár” c. háborús regénye ihletésével…

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül… kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek…

Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.

Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak…

Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.

Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette…
A veszély gondolata meg elkerülte.

Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.

A pilóta tartósan nézett lefele… ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett…
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.

Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.

A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni…

Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni…

Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat…

Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.

A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar…
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.

A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai…
Közben, már felébredtek reményei…

Hirtelen „részegesen” csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig…

Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott… csak jöttek beléjük…

Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó… csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya…

Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje…

De ám, mégis… A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet…
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget…
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet…

Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán… megmenekültek.

De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.

Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt és levitte gépét…
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.

A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.

A zászlósnak is kijárt… szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre… kapitánya mellett.

-VÉGE-

Vecsés, 2015. augusztus 19. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

SAS behívót kaptam

Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem…
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.

Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!

Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya

Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!

Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!

Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen…
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!

Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...

Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!

Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség…
Felhős az ég, de a felhők felett, tán’ tiszta az ég…
Örök kérdés a levegőben… Leszünk-e holnap még?

Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.

Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett…
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban… szép hajnalkoszorúként viselhette.

Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?

Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad…

A múlt itt is csendes,
De lövések, oly’ zajosak!
Micsoda vészhelyzet!

Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!

Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!

Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés…
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.

Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.

A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő…

Vecsés, 2016. január 4. – Kustra Ferenc József- emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A szörny a k. h. százhetvenkilenc fok felé közeledett,
Harminc méter mélyen jól, csendes-gyorsan közlekedett.

Fő fegyverei a gyilkos torpedók voltak,
Elől négy, hátul kettő vetőcsövek vártak.
A torpedó hat méter hosszú, ötven centi átmérőjű acélszivar,
Orrukba elhelyezett pillanat gyújtóval, érintésre robban, hamar.
A monstrumot bőségesen ellátták torpedókkal,
És élesítendő, ott beszerelendő gyújtókkal.
*
Csupa fenyegetés
És visszafojtott feszültség!
Csupa robbantás vágy!
***

Az amerikai mérnök így folytatta az érdekes ismeretterjesztést:
A naszád, először mindig az orrtorpedóival küld végzet-fenyegetést!
Általában egyszerre kettőt lő ki a célra, de van, hogy négyet
És ezzel van, hogy letudja a támadást, szétterítve a véget…

***
A szörny fáradhatatlanul rótta-ette továbbra is a mérföldeket,
A vezérlőtermet telerakták kezelőkkel, beraktak műszereket…
Középen ágaskodott a periszkóp, amely hidraulikusan működött,
Szemlencséjén vastag gumipárna, oldalt lévő behajtható karok között.

A „tágas” térben a kapitány és csak az első tisztje tartózkodott,
De most a jobb oldali nyílásban, a hang lokátoros bekukkantott:
- Kapitány úr! Hajócsavar zaja, tizenöt fokon! – jelentette.
- Periszkóp föl! – Csattant a parancsnok azonnali rendelkezése.
*
Csupa óvatosság!
Naszád, csupa lopakodás!
Csupa vad, cselvetés…
***

Az amerikai Brookman hajó mérnök tovább is mesélt
A lelkes hallgatóságának… a német naszádokról regélt.
A németek hajóiparának, sem ereje, sem ideje nincs már rá,
Hogy új U-boot típust -modernebbet- fejlesszen, bár a helyzet kívánná…

***
A szörnyben a parancsnok nem vette le a szemét a gumipárnáról,
Miközben csak úgy rámordult az első tisztre: - Mit tud már a hajóról?
- Megtaláltam, ez a Yucatan teherhajó… mexikói, semleges!
- A hajó lehet, de a rakománya? Egyes, kettes cső… elsődleges!

Az orrtérben, hozzáértő, nagyon is szakavatott kezek a munkára mozdultak,
A mennyezeti futócsigák emelték a terhüket, tartó láncok csikordultak.

A matrózok, utolsó ellenőrzést tartottak,
Élesíttették a szerelt pillanatgyújtókat,
És betöltötték a szabad csőtorkolatokat…

Nehéz, vízmentesen záródó ajtók, már kinyílottak,
A külső záró fedelek, a csővégeken… nyílottak.
A bugyborékoló tengervíz… csöveket, árasztottak!

-Egyes, kettes cső kész! Fő gépész jelentett, közben a szeme csillogott…
A monstrum gyorsan közeledő vérszagot érzett, felvillanyozódott!
Idegpályái felspanolódtak, azokon finom borzongás végigfutott…
***

Brookmant a népes hallgatósága, ideges, feszült figyelemmel hallgatta,
Ő meg, hogy negyvennégy fő, hogyan is teljesít szolgálatot, részletesen mondta.
Hozzátette, hiába ezen matrózok kiképzettsége,
A sikerük a torpedóktól függ, milyen a működése…

Új és jobb minőségű torpedók kellenének nekik,
De az ipar nem képes… így marad ez a régi nekik.
Kimondta, hogy ez micsoda felelőtlenség! Négy torpedó az egy célra!
Mikor a céljárművet egy is elpusztítja, akkora a rombolása!
Mindenki tudja a német torpedók fölöttébb megbízhatatlanok,
Jó, ha minden harmadik működik, csak ennyi, amik rendben robbanók…

***
A szörnyeteg észrevétlenül lopakodott a kiszemelt áldozatához.
Támadást a víz alól indított, de ragaszkodott a pozíciójához…

Ez a manőver, nagy ügyességet igényelt, irányba kellett állni,
Mert a torpedóvető csöveken, nem lehetett semmit állítani…
Gyakorlatilag az egész hajótesttel beállva kellett célozni.

A torpedó becsapódási szöge, minél inkább közelítette a kilencven fokot,
Annál nagyobb volt a valószínűsége, eléri tökéletes, végzetes találatot.
A kapitány határozott parancsszavakkal állíttatta tökéletes irányba hajót.
***

Tudja Mr. Brookman, jó azt hallani,
Hogy naszádnak is vannak hibái!

- Kár, hogy itt ennek nincs jelentősége, mert itt a Csendes-óceánon,
A japánok úszkálnak, rájuk kell gondolnunk, bár, nagyon félnivalón.
- Tudomásom szerint Mexikó még mostan, semleges, nem kötelezte el magát,
Így a japánoknak is, - a genfi egyezmény szerint- kímélni kell a hajóját!

Vészjósló, ahogy kiáltás hallatszott! – Periszkóp a vízen! Orr iránytól jobbra!
Mindenki odarohant a korláthoz és némán rámeredtek az óceánra…
Az amerikai mérnökön is megdöbbenés látszott! Bámult a hullámokba…

Brookman elkérte a kapitánytól egy kicsit a távcsövét,
Hosszasan kémlelte a vizet, majd kimondta a véleményét:

A víz alatt egy német tengeralattjáró lapul,
Itt van már a közelünkbe, les ránk... több mint konokul…
Szándéka felől kétség? Egyféleképpen alakul…

- Őrültség! – válaszolt a kapitány, - honnan a pokolból veszi ezt?
- Évekig dolgoztam a gyárban, ez német periszkóp, látom már ezt.
- Képtelenség akkor is! Németek itt? Elhiszi itt valaki ezt?

Közben a periszkóp mozgása szemlátomást és teljesen lelassult,
Alig borzolta a vizet, várta a gőzöst, orra, arra irányult…
A periszkóp tükörlencséje oly' hidegen csillogott,
Szemmel láthatóan, halálos fenyegetést sugárzott…

***
Az U-155 mélységjárón, Heinrich von Topp kapitány dirigált,
Fölöttébb óvatos, és tapasztalt parancsnok hírében állt.
***

A Yucatan fedélzetén nagyon ideges, felbolydult lett hangulat,
- Ricardo, szólt a kapitány az első tisztnek és utasítást adott,
Rádión azonnal kérjen segítséget! – A hajónk támadás alatt!

- Csináljunk már valamit, mert reklamálnak az utasok!
De a kapitány nyugodt volt, nincsenek itt kényes dolgok,
Hazám semleges… a szállítmányok nem hadianyagok…

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével. – „k. h.” = Keleti hosszúság

...