Keresem az Északnyugati Átjárót,
Mint az életbeli egyetlen folyosót.
Kitörés lehetőségét, keresem... várkaput,
Mert, ha nem találom meg időn belül, úgy kaput.

Az Átjárón túl biztosan van Kánaán
De legtöbbünk nem jut oda csak az álmán.
Itt a letarolt puszta síkján már fű sincs,
Mert mi aranyásók várjuk, lesz-e ott kincs.

A nagy keresésben már sokan elbuktak,
Voltak olyanok is, kiket elárultak.
Ha meggondolom, mikkel nézek még szembe,
Felmerül, belebukok lehetőségbe?

Nincs rakoncám, mire rátámaszkodhatnék,
Sőt szekerem se, miről körülnézhetnék.
Kilátásomat takarja kóró erdő
És ez olyan, mint fövő húson a fedő.

Ki az ki elmondhatja, a jövő mit hoz,
Merre lehet menni, tán az Átjáróhoz?
Keresem az Északnyugati Átjárót?
Eddig még nem találtam csak halálhágót.

Vecsés, 2002. január 25. - Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológiában a magányról…

(Bokorrímes)
Tus kihúzóból lecsebbent öreg paca?
Arany töltőtollból egy kicseppent paca?
Hamisan kóválygó fisz, a zenekarba?

Vagyok-e én a magány képlete?
Vagyok-e én lét képtelensége?
Vagyok-e én vad sikoly a csendbe?

Vagyok-e én csak egy nyomorult, esdve?
Vagyon-e én alkalmatlan eleve?
Vagyok-e én egy sánta púpos teve?

Vajh, mint író, rosszul szerkesztett mondat?
Vajh, mint író, rosszul kigondolt mondat?
Vajh, mint író, rosszul írt, bántó mondat?

Tükörbe sokszor nézegetem magamat,
Mit sem látok, de, felismerem magamat,
Senkiségemért folytatom vad harcomat…

Azt bizton tudom, hogy a bezárult magány embere vagyok,
S mint egy kiöregedett remete a semmibe kullogok!
*
(Septolet)
Nincs múlandó boldogság,
Van másik-naposság,
Létezik, örökléti szomorúság!

Boldogtalanság,
Ismeretlen boldogság,
Magányosság,
Magányban megszállottság…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként a magányról…

...

Ó, a kimondott szó…
Szádból, mi kiesik…
(bokorrímes)
A szó elszáll, a betűk, miből állnak szétesnek,
A mondatok elporladnak, gondolatok leesnek.
A mondanivaló értelmei oly’ gyorsan elvesznek!

(3 soros-zárttükrös)
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza,
Mit, ha kimondasz, az gyorsan lesz élet egy morzsája.
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza.

(bokorrímes duó)
Hmm… az életben a második esély?
Hogy amikor lefele lejt a meredély?
Ha kimondod, az már maga az esély?

Van oly’: „elkáposztásítottalanítottátok” … te ezt kiszeded a levesből.
Van oly’: „szép” … ami lehet egy kakadu, de ezt ne kivedd a levesből.
Van oly’: „ellehetetleníthetetlenségeskedéseitekért” … Ezt is a levesből?
Van oly’: „megmásíthatatlanságotokért” … Ezt se vedd ki a levesből…

(leoninus)
Vannak szavak, amik a kiejtéskor változást mutatnak. Ez faladat... nagykor.
Vannak szavak, amik a kiejtéskor pl., hat féle jelentéssel bírnak kiejtéskor

(HIQ)
A szádból
Kiesett szó… vég!
Vissza nincs!

(senrjon)
Amit egyszer kimondtunk,
Azt már elfújja a kinti szél.
Még ha suttogsz is!

(leoninus)
Végül van egy arany mondás: Hallgatni arany”

***
Szó, ha kirepül, vissza már sosem tér,
Megsebez, vagy gyógyít, tőled függ, mit ér.
Nem a szó számít, hanem ahogy mondod,
Hangod zenéje tárja fel a gondot.

Van, mikor a csend többet ér a szónál,
Idő súgja meg, mi igaz, mi formál.
Gondold meg, mit írsz, mielőtt kimondod,
Türelem az út, mely békét hoz, nem gondot.

(Tíz szavas)
A szó hangja messzire ér,
Szívben marad és sokáig elkísér.

A szót az idő formálja,
A helyzet ma csenddé torzítja.

(Senrjú)
Kimondott szó már,
nem fordul vissza soha.
Hangja megmarad.

Szó száll a csendben,
hangja sebet ejt mélyen.
Csend őrzi némán.

Ugyanaz a szó,
más időben mást jelent.
A hang dönt végül.

Vecsés, 2024. december 1. - Siófok, 2025. október 9. – Kustra Ferenc József - Gránicz Éva - Írtuk: kétszerzősnek alloiostrofikus versformában.

...

…az élet tengerén…

Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…

Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?

Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…

Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?

Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…

Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…

Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!

Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.

Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…

Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…

Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.

Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!

A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…

Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…

Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?

Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…

Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?

Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

...

(Septolet)
Világ oly’, mintha
Züllötten aranyos,
Tán’ kapatos
Is volna…

Min mulatott?
Vagy múlatott?
Elhagyott?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Megoldás: életállást kellene változtatni,
Megoldás nem lehet, újra kellene születni…
*
Világ oly’ nekünk, amilyenbe születtünk,
Világot… sorséknál kik rendelték nekünk?

Vecsés, 2021. január 31. – Kustra Ferenc József – íródott: önéletrajzi írásként.

...

A sivatag pusztaság, nyomasztó, végtelen, rettenetesen,
Homok mindenhova beférkőzött, zoknijukba is rendesen…

A tébolyult nap a hátukra ráragasztotta az inget,
Aztán szikkasztott és így elérte a deszka keménységet.

A nap a hőség aranypalástját, mindenre ráterítette,
Szárazságot növelte, életlehetőséget majd' elvette.

Valaha pihenője volt, Kairó jómódú lakóinak,
Nyílegyenes főutca vágja ketté a várost, neki, partnak.
Abrahimia... mólók közé húzódott arab falucskának
Lakói, vággyal néztek modern faházakig. Van, gazdagoknak...

Régi és új rész, Sari Dzadid alsó végénél találkozott,
Báb-al-Garla mellett... a diadalív-romnál, becsatlakozott.
A hegy tetején, valaha nagy szőlő és gyümölcsös húzódott...
Már felverte gaz, sivatagi cserje bokrával, uralkodott...

Elől, Ibn-al-Asz mecsetnél datolyapálmák övezték vizet,
És a két egymás melletti öblöt, az elválasztó földnyelvet.
Ehhez készült a kőgát, mi körbefogta a kikötőt vízben...
A kőgát, nagy betontömbökből volt, hosszú, hajló, széles ívben.

A felettébb élénk hajósélet, lent a kikötőben zajlott,
De a kőgát végében, a kőraktár köré korlátozódott.

Ragyogó ég és a kikötő vizén vibráló tükörképe,
Lassan lazac szín és a bronz árnyalatába lett öltöztetve...
A nap fénye, fénylő korongja, szépen alábukott az éjbe,
A föld kezdett kihűlni, a legyek támadásainak vége!

A nap torkolattüze gyorsan elhalt a nyugati égbolton,
Megérkezett a porfelhő görgető esti szél… itt van folyton.
A beduin kereskedők vártak a pálmafa árnyékában…
Most elindultak a tevékkel, szél, homokot fújt... éjszakában.

Vecsés, 2015. március 5. – Kustra Ferenc József

...