Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József

...

Üzenek nektek... túlvilágról,
Az avar rothadó aljáról…

Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.

Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.

Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.

Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.

Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.

Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.

Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.

Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.

Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.

Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…

Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.

Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.

Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…

...

Néhai rokonokat meglátogattam…

Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon…
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.

Virrasztott éjjel…
Letaglóz a fájdalom…
Vágy-domb még épül…
*
Éjjel, fogy remény,
Sötétség, nem segítség.
Szívben, gyász az úr!
*
Varázslatos, arany-napsütéses világ ez,
De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez.

Reggel új fények
Támadnak! Segítenek?
Új nap, új remény.
*
Néha fulladunk,
Önmagunkba vagy bajba.
Lét: örök váltó.
*
Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett,
A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett.

*
Kősírok némán
Várják, mécses lángokat.
Emlékezések!
*
Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett.
A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített.
Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi...
Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni.

Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként.

...

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…

Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…

Csendbe dermedve, halk szavak
Emlékül, csak elénk állnak.
Fittyet hánynak az élő világnak...
Ők velünk, már régen csak játszanak.

Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
Nehéz napok, és percek, átadják a bút…

Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
Járok napestig… földre bánatomat festik…

Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
Azért a szeretet sírodra terül végre,
Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.

A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
Halottasházból hozott kis tömjénillatot.

Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.

Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
Vigasztal a lélekharang halk kongása,
Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.

A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
Elmeséli énnekem, minden titkom.
Bemutatja életem… vak vágányom…

Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
Reszketve vibrál temető alkonyába,

Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában

Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József

...

Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.

Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.

A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.

Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.

Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.

Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.

Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.

Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.

A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.

Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,

Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…

Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József

...

(bokorrímes csokor)
Lenyugvó nap aranyfelhőjében
Megfürödhetsz fényes dicsőségben,
A szűrt valóság papíron pihen,
Ölelnélek magamhoz szelíden…

(leoninus csokor)
Nap melegében, tűző fényében, közeledik sötét este vaksötétjében.
Föltámad a szél is, ami dühöng is, idefújja mindösszes vaksötétet is.
Hogy villámlás ne zavarja vaksötétet, csak dörög, kényszerítve fellegeket!

Az öregedő tücsök esteli szólamot játszik,
Aztán meg van virág, ami igy este tátikázik…
Az éber bagoly új elemet tesz a szeme mögé,
Hogy lássa a vacsoráját, teszi csőr-felek közé.

Szél kitép kisebb fácskákat, távoli égzengés zavaró… nem tud elfújni gyertyákat.
Eső nagyon esik és a viharban vízszintesen repül… minden vizes, kegyetlenül.
Elkezdődik ágak recsegése, az orkán el röpíti ezeket a… messzeségbe.

Az énekesmadarak félnek, elbújnak kicsikéikkel
A fészek mélyébe. A szárnyukkal látják el védelemmel.
Közben biztos az ördög lépett patás lábbal ki a színre,
Megjött villámlás, vihar meg megy… Így már nem kell lépni vízbe...

Vecsés, 2024. június 14. Kustra Ferenc József- íródott bokorrímes és leoninus csokorban…

...