Örömöm benned lelem
mert te fényesíted a szemem
örülök hogy láthatom
hogy nézhetem és élvezhetem.
Ringató felhök közt ébreszt a napsugár
réten a sok virág ontja az illatát
ragyogó napsugár suttog a felhöknek
csókot küld egy pacsirta a báranyfelhönek.
Rügybontó tavsznak üzen a gyöngyvirág
pillangók táncolnak mezön és réten át.
Nyugovóra tér minden eggyes lény.
holdlapó ölében elalszom én.

...

Hűs selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha jő... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remegő szívem hajt ölébe;
ezer becéző szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel bűvkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.

...

Kis patak lábamnál folydogál
csobogó teste néha ásít
micsoda tündöklő délután
ragyog fejünk fölött a nap
a boldogság aranyalmái beragyognak miknket

szép vagy kedvesem mint az édeni kertben
a gyümölcsök boldog mosolygása
és amíg kertünkben égi vendégek
vernek csillogó sátrat
hajadnak ékes sátorából
a szerelem aranyalmái
hullnak izgatott ölembe.

...

Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felhők úsztak, bús esők hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, fűből font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk nőtt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kettő, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felhők úsztak, bő esők hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...

A békamotívum fenyegetve előretört:
a lány remegőn bagyulálta magát a mocsárba,
tétova rőt alak állt a sinek előtt őrt,
mozdony dohogott szemrehányó bodrot okádva.

Forró, mérges gőzökön át a hártya-azúrba
rontott be a szélmazurka vadul;
testemet, járdát, július lángja kigyújtja,
rá cigaretta-csikkek: csókok raja hull.

Hagyd a várost, hagyd az ostoba házsorokat,
menj a mezőre: hajoljon rád napfény aranyága.
Szívj melled szivacsába mámorító borokat,
záporozzon a csók orcád izzó parazsára.

...

Látom: ma szemed különös-szomorú, tüze fáj,
s véznább ma kezed, míg a térdedet átkarolod,
Figyelj ide: messze, a Csád csuda-partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

Harmónikus és kecses, édes arányú kobold,
bőrén divatos, kusza minta varázsa virul,
versengeni senkise tud vele, tán csak a hold,
míg ring a tavak tetején, remeg és kisimul.

Távolban akárcsak a tarka vitorla, suhan,
futása örömteli, fürge madár-repülés,
márvány üregébe bujik, ha az est lezuhan,
s ilyenkor a föld csodaszép örömök fele néz.

Mondjam, hogy a messzi regékben, az ifjú vezér
hogyan szeretett s vele volt-e az éjhajú lány?
Nehéz ez a köd, belehelted, a torkodig ér,
és hinni csupán az esőben akarsz ezután.

Meséljem-e el, milyen ékes a trópusi táj,
mily karcsú a pálma s a fű milyen ős-magas ott?
Zokogsz? No, figyelj csak: a Csád csuda partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

...