Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...

A kánai menyegz?re

Sötét szem?,
?, álmaim asszonya,
elefántcsontszín szandálban,
a táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

Nem leltelek a sátrakban,
a megtört homályban.
Nem leltelek a forrásnál
a kancsós asszonyok körében.

Karod kéregalatti fiatal fa;
Arcod fényszabdalta folyó.

Mint mandula, fehér vállad;
mint hámozott friss mandula.
Nem heréltekkel ?riztetnek;
nem rézkorlátokkal.

Aranyozott türkiz és ezüst fekhelyeden
Barna köntösödön arany szállal sz?ve a minta,
Ó, Nathat-Ikanaie, "Folyóparti fa".

Kezed rajtam mint sás közt a csermely;
ujjaid fagyott vizecskék.

Szüzeid kavicsfehérek;
Fölötted muzsikájuk!

A táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

...

Teste nem oly fehér, mint az
anemóna-szirmok, nem is oly sima - és
nem olyan távoli. Teste
vadmurok-föld mely a földet
er?vel vette be; a f?
nem növi be.
A fehérség itt szóba se jön,
fehér, mint lehet, bíbor anyajeggyel,
mindegyik virág közepén.
Mindegyik virág arasznyi
fehérség. Bárhová
teszi kezét, parányi
bíbor pecsétre lel. Minden íze
az érintést?l virág lesz,
mellyel létének rostjai
sorra tusáznak, halálukig,
míg az egész mez?ség fehér
vágy lesz, üres, egyetlen hajtás,
csomó, buja virágfürt,
kegyes óhaj újdonsült fehérségre -
vagy semmi.

...

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a leveg?ben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott b?ségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ?, testtelen,
a nyári mez?k illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...