Meditált a szerzőpáros…

Ablakon kinézve,
Álmodozok…, csak szétnézek.
Erre teremtettünk?
Szakadt lelkek buja vágya,
Okoskodás iskolája,
*
Nincsen menekvésem,
Életem, néma kiáltás.
Elfoszlok… széthullok…
Moslékhordó tarisznyája,
Emberiség misztikája.
*
Égi menetrendben,
Minden, már elrendeltetett!
Minden, köve vésve…
Hontalanság gyáva fegyver,
Idegeknek gondos felcser.
*
Sodró a lendület,
Én is sodródok! De merre?
Hol fogok kikötni?
Marokból szórt adományok,
Mérhetetlen gyarlóságok.
*
A sorsom, csak döfköd,
Hab a tortán, hogy még fáj is.
Sorskönyvébe írva…
Hova, tovább, merre, meddig?
Menekülünk jövő keddig…
*
Élet ráncos keze
Simogatja, aszott arcom.
Bőr, a bőrt karcolja.
Onnan aztán majd szerdáig,
Eljutunk a ciszternákig.

Vecsés-Győr, 2016. július 7. – Kustra Ferenc József- A HIAQ - kat én írtam, alá a TANQ verset, szerző- és poétatársam Ötvösné Németh Edit. A versrész címe: ”Ráncigálás”

...

Zöld erdőben jártam,
Ott sárban császkáltam…
A legjobb Krasznaja Moszkovszkaja kölni, nadrág jobb zsebemben volt,
A többit Ti adtátok, én mentem, nálam az útra minden megvolt.

Ha már így nálam minden megvolt, odaértem és kérdtem én:
Mély-hangon kérdeztem: szabad-e locsolni, mint sörös ló-mén.

Itt indult a húsvét, nekem és nektek,
És hogy örültetek leánygyermekek…
Mondtam fennhangon, akkor előveszem a zsebi locsolómat,
Mire a válasz, visongás volt, meredten néztétek arcomat.
Én egy bűbájos és sejtelmes, férfi mosollyal a nadrágzsebbe nyúltam,
Többetek szeme kísérte a kezem és várta, mit vesz elő az ujjam!

Kirántottam és heves izgalmamban majdnem, hogy elejtettem az üveget,
Felmutattam az orosz feliratos, eredeti kölnis, barna üveget!
Volt ki megkönnyebbülten heherészett, mint drága mamátok,
Volt ki csalódottan kacarászott, mint többek, néhányatok!

A mamátok rohant a páleszért és már kínált is, közben meg a fixírozott,
Ti meg lányok rohantatok oda a sütis tálakkal… arcotokról szép mosolyt…
A nagyitok is előkerült, ő meg hozta a főtt-füstölt sonkát a tormával,
Tőletek meg érdeklődött, mi volt az előbb ez heves, víg-kacaj, aromával?
Nagypapó is megjelent, hogy igyak vele egy menta teát,
De mondtam, már mennék, kell... Vár engem szomszédasszony, odaát…

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József

...

Jeges a hajnal,
Ködfátyol-bajjal.
Trén-ló reszketve fázik.
Orosz… orgonán játszik.

Szomorú a katona, már épphogy majdnem megfagyott.
Éjjel a rettenetes hidegben fegyver befagyott.
Sok az orosz rohamozó,
Lépése nem rogyadozó...
Aknavetős zárótűz,
És nehézágyú-sortűz.

Ha nem lőnek, akkor van jégre lefekvés.
Priccsen gondolat nélküli képzelődés…
Behallik a hó reccsenés,
Itt biz' nincsen víz csöppenés.

Kintről hallani a hó roppanást,
Bent át kell élni az álmodozást.
Abba kéne már hagyni mocorgást.

Kis elalvás…
Kis álmodás…
Priccsnyikorgás.

Orosz oldalról máris lőnek,
Kiket eltaláltak hörögnek.

Zuhanórepülés... ha köpünk, az a vízesés,
Aknazuhogás játszik velünk, mint egy jégverés,
Negyvenhárom nagyon télies januárja van,
Szomorúság ural minket… már, ki életben van…
Szinte érezni, hogy a halál, maga fújja ezt a szelet,
Kiváltva a keserűséget, ránk öntve, jeges hideget.
Ami itt van, jeges és vérfagyasztó,
Mert, még van itt a derékig érő hó…

Végtelen hómező hímjén állok,
Látom, nem létező padkán várok,
Itt várni valamire... az átok.

Kellenének magyaros sült hús szeletek.
A fronton nincs, így bánatosak a szemek.
Hiába akarnék én fény lenni az orcádon,
Amikor, nagy fagyássérülés van az arcomon.

A tartós hóvakság színorgiájába, meredten nézek,
Itt a csontkemény, fehér jégtömb, maga a megfagyott lélek.
Itt a kifosztott lelkek csak állnak sorba,
Mind benne szorultak a nagy jégakolba...

Egy pillanat csak az élet.
Az előbb láttam, hogy nevet.
Most-már épp’ halálba megyen…

Az otthon emléke a vastag hóban hever,
A vad hideg, vadul rajta még egyet teker.

Hideg a hajnal,
Hideg az alkony…
Frontharcos lába már megfeketedett,
A halál szerint: éltél már eleget?

Zúgón csendes imákban, hol van a menny?
Hol van a pokol, hogy tudd merre is menny!
*
Lét homokóra
Itt, sokaknak befagyott!
Már, örök idők…

Vecsés, 2016. október 27. - Kustra Ferenc József- íródott; alloiostrofikus versformában, törté-nelmi emlékezésként, hőseinkre, az ottveszett katonáinkra!

...

Éltes életlátás

Szürkeség és rosszindulat egyhangúan az élet része,
Hogy ezen változtasson, nem lehet… csak ki élet művésze…
Az emberre jellemzők nem változnak, sorsa az ítésze.

Az életfalam, csendesen öregszik, már salétrom szagú…
Valaki rápingálta: élet maga egy tömény mélabú!
A napfény persze süt, de az én arcomat nem melegíti,
Nézek magamba, meg vissza, a szememet könny keseríti.
Hosszú utamon a fáradtságtól már meggörnyedt a hátam,
Már körbe nem… Az utat nézem, az élet alkonyatában…

Pro és kontra válasz kellene, hogy miért andalogva megyek,
Lehet, mert nekik joguk van és így tudnak beköpni a legyek….
Ha egyet megmásztam, ott van, jön a többi… szembe, megest hegyek.

Quo vadis kérdezték már oly' sokan tőlem,
De én sem tudom, nem szedték még ki belőlem…
Bosszúból, zsuppolgatják létemet, velősen.

Talmi útjelző karókat, azt bizony látok mindenfele,
Ergo, az úton maradni, nekem, talán nem is lehetne…
Ab ovo, megyek, mint a barom legelőről hazafele.

Életemben nekem mindig erősen kapaszkodni kellett,
A fránya élet, mint vakolat folyvást omladozni kezdett…
Sőt folyton dehonesztált, ilyen helyzetekben csakis ejtett!

Remények? Azok folyton készenlétbe álltak idelent,
És közben láttam, égi fáklyák, lehullottak odafent…
Releváns dolgokat, mindig elcsesztem bennem, odabent.

Az életet, néha le kéne csutakolni, mint egy lovat,
Mert a lerakodásokat magába szívja, ha van, sokat…
Szellőcske is csak fújja, fújja, út szélén a cédrusokat.

Jó a tatunak, mert van páncélja,
És haladhat, pedig tán’ nincs útja…
Megy, esővel lemosott páncélba.

A kidőlt falamon átburjánzón jön az elmúlás,
Idő, az önemésztő… támad, végtelen pusztulás…
Sűrű köd ereszkedik, nem segíti a felbuzdulást.
Az életben vehemens felbuzdulást, csak elnyújtást…

Sokszor imádkoztam, bárcsak elfecsérlődének a szavak,
De nagyon mélyre süllyedtem… ők csak tátogtak, mint sült halak…
Bátor lehettem volna... ki fél, azt körül veszik a falak.

Tartani, nem is olyan nehéz, az asztalon talált hajszálat,
Lehet, ez megtart, de nem tudja elcsitítani bősz hajszádat.

Amit menet közben gondolok, szerintem az a tézis,
Próbálom menet közben elterjeszteni, hátha mégis…
De csak bukok, botlok, anti ciklus nincs… az csak, mint fétis...

Az utamon, ha nagy-fedetlen gödörhöz érek,
Ott derül ki, belül és összesen mennyit érek…
Amit ott teszek… végre már viaduktot kérek.

Vecsés, 2016. február 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

...

A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.

Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.

Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…

Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?

Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!

Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.

A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…

Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

...

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül?
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál? ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát?

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk?

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat?
Nézem a sírkerti meztelen fákat?
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

...