Nem találok Rád hiába kereslek Kedvesem.
Kereslek a város zajában
kereslek a csendes tájban,
kereslek az erdök sötétjében
kereslek a tisztások fényében.
Mire jó a zaj vagy a csend
a város a táj?
Kinek jó az ha a világban párjára nem talál?
Mire jó a sötét vagy a fény
az erdö vagy a tisztások?
Minek az élet kedvesetek nélkül
ha nem találjátok?
Pedig mindenütt ott van Ö.
A zajban a csendben a fénybem a sötétségben.
Szivetek majd rá talál,azzal keressétek!

...

A sötétségben a fényt te adod nekem.
Az életem boldoggá teszed azzal,hogy vagy nekem.
A sötétségb?l a kiutat Te mutattad meg nekem.
Így fényben élhetem boldog életem veled!

Nem kérdem, mit érzel, nem kérek semmit, csak azt, hogy ölelj
A sötétségben a fényt te adod nekem.
Az életem boldoggá teszed azzal,hogy vagy nekem.
A sötétségb?l a kiutat Te mutattad meg nekem.
Így fényben élhetem boldog életem veled!

...

Álmomban egy helyen jártam
Ablakodnál ott tanyáztam
Ott ért este és ott ért hajnal
Mindig-mindig azzal a dallal.

Az a dal mely kett?nk szívét
Összeköti míg tart a lét
Felcsendül és emlékezem
Mit jelentesz te most nekem.

Ugyanazt mint akkoriban
Jógázgattál a koliban
Bejutottam, meghallgattam
Hanger?t jól ráadtam

Hogy ott bent a teremben
Elmondhassam azt neked:
A szomszédban a fiú
Nagyon nagyon szeret.

Nem változott semmi, bár nehéz hinni
A fiú most is tud úgy szeretni.
Nem csak tud, de teszi is,
Megihleted, látod te is

Ennyi verset, ennyi szépet
Soha nem írt senki néked.

Bárhogy döntesz, bármit teszel
Verseivel boldog leszel.
Ha nem bízol, csak elolvasod,
Szebben indul majd a napod.

De ha bízol, adsz egy esélyt
Odabújik mindig melléd.
És a versét minden napra:
Közvetlenül neked mondja.

Neked mondja, megsimogat,
Megdicséri mosolyodat.
Ha morcosan térsz nyugovóra:
Gondja lesz majd szép álmodra.

Ha viszont már nem adsz esélyt
Szomorúan ír majd esszét.
De elküldi, és életedben
Vár majd egy vers minden reggel.

Egyetlen vers minden reggel,
A nap hogyha forrón felkel
Benézve az erkélyeden
Azt lássa hogy emlékezel.

Emlékezel a fiúra,
Ki életedet jól szétdúlta.
De emlékezel arra is:
Hogy jó is volt - ha néha is.

Én így ?rzöm a történteket:
Rád gondolok és emlékezek.
És ahogyan az id? telik
Egy kis kötet majd megjelenik

És ha testem hagy majd cserben
Koporsómban benne legyen
E kis kötet, és fényképed
Hisz érted éltem - ha nem is érzed.

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Hiu álmokkal nem csalom magam,
Mögöttük - tudom - por és hamu van...
Szemem a messzeségbe sohse néz,
A fölébredés, tudom, hogy nehéz.

Az ajkam daccal összecsukom,
Hogy dalt ne halljak, fülem befogom...
Mert tudom, hogy fájna az amit mondok,
S tudom, a dalok: halálharangok.

Tudom, a szivem is megcsal engem,
És éppen azzal, akit szerettem...
És tudom azt is, hogy hiába várok,
S ha messze megyek, - hiába járok.

Tudom, örvénybe akarnak csalni,
A kékl? habok, - mit hallok zugni...
S tudom, a mélyben a delphynek várnak,
Uj lakóját a kagyló palotának...

- És tudom: hiába a sok-sok remény,
Egy bús gondolat, - csak az az enyém..
Egy borús sóhaj.. mely feléje száll,
S meghallgatásra sohse talál...

1914

...