...mint a legjobb fotómat,
Melynek mosolyában kedves
Lényed ragyog, szeretlek, mint
A nyári, esti napsugár ezer színét,
Mely nem éget, csak vigasztal és
A zöldben maradni marasztal...
Szeretlek téged, mert tengernyi
Bajodban a tulipán csokor télen
Sem marad el soha, pezsg?vel
Lepsz meg, mert tudod, kedvelem,
Arcomat simogatva, mellékesen,
Alkalmi, szép csomagban adod
Kezembe, mint egy semmiséget...

Opálos b?rödön a fáradt sugár
Fényt kap és bágyadt ragyogásba
Kezd, ha elnyúlsz az ágyon, hatalmas,
Szép alak, pihensz egy percet, aztán
Követelsz, s bennem gyönyörködve,
Mosollyal ölelsz...
Nem drámai, nem szívszaggató,
T?led mosoly és muzsika a szó.
Tudod, mennyire fontos a könnyed
Feledés egy percre, hisz millió dolgod
Már régen a fejedre n?tt...
F?nix madár vagy, égetnek, nem
Hamvadsz, megrázod magad, s pont
Énértem újra élsz és szép vagy.
Figyelsz a bánatomra, kincseim
Tudod, s tapintatosan azt is, mily
Keservesen menne a dolog, ha te
Nem tartanád kézenfekv?nek, hogy
Ne maradjon üresen a kósza fillér
Helye...
Nem szólsz, csak leteszed, s mert
Megkértél egyszer, én úgy teszek,
Mintha nem vettem volna észre,
Mert neked természetes, de tudod,
Önérzetem túl kényes, adni, igen,
Elfogadnom nehéz volt...
Megtanultam - én: te vagyok, s ami
Kell, azt nem nekem, magadnak adod,
Hogy vidám legyek, hogy ne érjenek el
Szorongó fellegek...


Én tudom, az isten igazságos, s a
Világban, e robotos z?rzavar helyett
Életünk folyását megtaláljuk, mert
Annyira akarsz engem, hogy ordít
A gondolat, ha eszedbe jutna, hogy
Többé nem vagyok - ezt nem szabad!

Puha fészek az álmunk, ahol békénket
Magunk módja szerint találjuk és
Annyit kapunk egymásból, ami nem
Teher, csak öröm, gyönyör?ség és
Ünnepl?be öltöztetett szívvel várlak...

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Lesz fiókod és köpenyed, puha.
F?zök neked és a fészek lesz
Kett?nk édes otthona, erkélyen,
A város fölött, majd elmerengve
Nézzük,hogy rohannak mások,
De azt mi már érdemelten,
Végre letettük és csillagszemed
Cinkosan rámnevet....

...

Egyszer részegen
Összevertelek, hetek kínja gyötört.
Elt?ntél,
És ma csendes beszédet hozol -
azt hiszem,
Józanabb voltál nálam,
Téged az alkohol pörgetett be,
engem a könyvek.
Egyszer meztelen futottál felém
Térdig a márciusi hullámverésben,
Két szikla közt ült furfangosan
a strand -
Hindu Déva-lánynak láttalak,
Könny? lábbal tapostad a vizet
Melled mint a tenger, mint egy gyermek,
Mint a csillagtej-ontó Vénusz
álommellei.
Sós volt a vízt?l ajkad.
Tested képe hetekig
Tartotta bennem a lelket, majdnem
önkívületben láttalak
Egy napon a fogorvosi székben.
És megláttalak újra, megkövesülten:
Zimmer "Hindu m?vészeté"-ben:
Abban az életben lejtesz
Bájjal, szerelemmel, gy?r?kkel és
Apró aranyövvel,
a tomporod felett,
És azt gondoltam - több báj, több szerelem van
Féktelen Déva-lány életedben,
Mint amennyit ebben a felöltözött világban
Bárki is adhat,
Vagy kaphat.

...

Régi levél, egy halom lejárt számla,
újságkivágás, sárga notesz közül
mely mondott egykor valamit, el?került
a képed. Az a kép. Dermedten álltam,
mint aki lombot gereblyéz az udvarán,
s feltúr egy levágott fejet.

Mégis, el?ször örültem: úgy állsz
épp, ahogy álltál, karcsún, riadtan, gyöngén,
hosszú zöld tüllruhádon százszorszépek
az els? tánchoz - nekünk látványod lett a láz,
minden baj egyszer?bb lett akkor
és könnyen jött az eszmény.

Aztán a háború, két hosszú év
a tengerentúl, viskókban holt japánok,
cip?k, babák és szétszórt ételek -
vittem a pillantást, fojtani a félszet,
hinni, hogy volt, hogy visszajöhet még.
Ez volt, miel?tt elvettelek.

Miel?tt elszívtuk egymástól az er?t
hazudva, magunk megtagadva, hallgatag
bánással, vádló, beteg szemmel; válás el?tt,
csalás el?tt. Mondd így: miel?tt megláttalak.
Azért visszatettem a képed. Eljön a nap,
s majd újra ott találom.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Kéjes éjjeleken át hallgatom gondolataim hadát,
Fényl? csillagokra tekintve a suttogó szelek dallamát.
"Eljövök ÉN érted, szívedbe zárom mit indítékom enged."
Piruló pillanatok terelnek messze fellegembe,
S e lángra lobbanó örökkévalóságnál szebbet,
Nem talál már az ember, s ha lüktet? lélegzetek nyelnek el testben,
Idomul a szellem azt felelve: csak ezt kerestem!

Oly mesés vagy a valóságban, s én álomkép a csaló tájban,
Minden fényl? mozdulatban megtalálhatsz kéjes éjjeli b?bájban.
Merészen minden b?n megbánthat, erényem legy?r, bocsánat.
Legyünk mi életek irgalma, s törvények tilalma sem állhat,
Úttalan utaink tüzébe, de légy mellettem mindhalálig,
Míg életünk le nem hull, az ?sz szüntelen, lomha ürügyében.

...

Valahogy így szólítottalak,
Emlékezzél, - annak idején.
Amikor épp megismertelek.
Kedvelem ezt az oly kedves szót.

T?led azt az édes, bájos szót,
Amit oly szeretettel küldtél.
Vagy talán mégiscsak tévedek?
Azt azért Te ne hidd, - nem hiszem,
Érzékelem szelídségedet.

Legyen szép, s nyugodt az éjszakád.
Mosolyogjon Rád fenn a vén Hold,
Szemed ragyogjon, mint a csillag,
Örökké süssön Reád a Nap.

Fényezze, és aranyozza be
Vágyaktól viruló arcodat.
Álmodjál szépeket királylány,
Jó éjt kívánok szeretettel!
Aki vagyok, - a Te Kedvesed.

...