Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers beágyazása
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok
Annára gondolok (Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból)
Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dért?l harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap der?t nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok sz?ke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak sz?ke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán sz?ke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mez?n s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!
...
Eddig ennyien olvasták: 1037
Juhász Gyula
Tószunnyadó
Tószunnyadó békességgel,
elül? végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,
karddá n?tt bicskám elejtem -
sáppadsz, kiáltó virággal,
és ? dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.
Szava: nem értem, de zengés.
Nagyon szerethet már engem,
megt?r téged is szivemben.
...
Eddig ennyien olvasták: 1380
Az els? csók
Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, -
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az id?, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.

Te épít? és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Pet?fi álma, els? szerelem,
ki tudna rólad méltókép beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.

Pucér, pelyhedz? lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomban sz?z hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
- szeretnék kiszaladni a világból.

Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza t?zb?l ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!

Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az els? csókvágy sistereg!
Ha tudnátok, a férfit mire szánták
gonosz, fenekv? asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebeg?ben
fölöttük a borzongó leveg?ben.

A nedvesrügy? els? vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérg? magva, dancs tragédiája,
mely - mondjam-é? - most négy év mulva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan heggesztett a hit.

Egy drága n?, egy asszony, kit szerettem
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürd?ben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, vés?, aki lassan vésel,
készül az emlék, végs? izenet,
fontolt írás, mit késem k?be présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!

S te költ?, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, - mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsaszín? máglya.

A fecskét, hogy a romló kert felett
merre röpüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.

Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
súnyin közelg az érés gerjedelme,
a macskalépt?, orv gyujtogató
s a szikrát odalopja ?kigyelme,
ahol a t?zvész könnyen gyujtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.

...Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly g?ze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr... Riad, kiválna
karom közül, de nem tud... Pillanat...
ajkamon ajka, két kis nedves málna...
Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.

Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti s?rü, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.

- Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! - de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csíp?s, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól s?r? mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
els? mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek...

Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! - A parti pázsit pamlagára
d?lten piheg és sír és hánytorog.
A gy?rött kis fehér batisztruhára
gallyakon átsz?rt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsímogassam.

- Hallod, ne b?gj - kezdem, de meghatott
vagyok én is. - Ne b?gj, hisz semmi baj sincs. -
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: - A gyermek - mondja, - nagy kincs,
de szörny?, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.

- Miféle gyermek? - kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha b?nr?l vallana:
- Ha meghalnék, se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama,)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szájukra... mint az én szájamra ma...
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.

Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kaján kacajra kap,
kövér hulláma pukkadozva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, - szinte könnyezem.

Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvígasztaljam a kis csacsit
s roppant meggy?z? szemeket meresztek.
- No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! -
Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
- Bizistók - kérdezi mellemre bujva, -
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!
...
Eddig ennyien olvasták: 1397
Vallomás
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zeng? túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyeg?
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedez?n
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mez?n
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
...
Eddig ennyien olvasták: 1196
Egy szép leányhoz
Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kis leány.
Ki-kipirul szép, gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
- Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fényl? szemiben!

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
- Ilyen volt Ő is: rózsabimbó,
Ilyen volt Ő is: szép leány,
Ki öntudatlan b?bájával
Rabjául tartott oldalán...

Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
- Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával ?t is a világ!...
Óh, látom sorsod - jó el?re -
Szegény, korán hervadt virág.

A teremtés legszebb gyöngyér?l
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egekt?l kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!
...
Eddig ennyien olvasták: 1075
Láttalak . . .
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
»Édesem, szeretlek!«

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyör? vagy most is,
De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: »Szeretlek!«
...
Eddig ennyien olvasták: 2144

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó