Oximoronos hétköznapi pszichológia…

Az önmagukat túlzón szerető emberek,
Sosem a megbízhatóbb, legbátrabb emberek.

Nem lehet egy embertől olyat követelni,
Amire nem képes, nem adatott meg neki.

A halál óráját, nem lehet megválasztani,
Időpontra, célszerű nagy türelemmel várni.
Persze élet faramuci, közbejöhet bármi...

A környezeti csend már izgatottá válik,
Látni, a távolban már többször is villámlik…
Én békésen elalszok, csend, javamra válik.

Az élet nagyon igazságtalan, sokszor meg durva,
Én -sok szépet kaptam- köszönöm fél térdre borulva.

Karod kemény, rideg és érzéketlen, ahogy ölelő,
Szerelmed már nem érzem, olyan, mint egy régi temető…

Nagyságos uram, ön egy nagyszerű, jóságos ember,
Köszönöm, hogy ötven botütéssel... még agyon nem ver.

A pletyka táplálja a gyűlöletet, fokozott terjedésben,
Mint a láng, az elállt esőben, a szép kis fenyőerdőben.

Mocsár mozdulatlanságában, belesavanyodik az agyvelő,
Már nem is tudja, hogy milyen is a szép, napfényes, virágos mező!

Bombamentesítőknél dolgozok, mint öreg katona, ó, én magányosan!
Sokkal jobb, egyedül repkedni, mint tandem ernyővel lezuhanni párosban…

A Titanicot úgy építették, hogy az teljességgel elsüllyeszthetetlen…
Robbanás volt... tagadják, óceánban megtalálták négyezer méter mélyen…

Az emberek világának egyik, legundorítóbb vonása,
Hogy az áldozat immár nem számít! Minden hős-jogvédő, csak a
Terheltet védi, mert csak annak -bűnösnek- van emberi joga!

Vecsés, 2019. március 17. –Kustra Ferenc József- Gondolatok oximoronban…

...

Poharam, mindig csak félig volt teletöltve,
Soha nem sétáltam szerencsével karöltve.
De még nem adtam föl, bízok és reménykedem,
Meglátom, szerencsésebb lesz-e az életem.

Sokszor a küszöbön álltam... néztem befelé,
Sokszor álltam ott, de nem ülhettem tűz mellé.
Sokszor volt jó ötletem, mibe belefogtam,
Másoknak ez sikerült, én meg belebuktam.

Élet nekem, habzó, foszforeszkáló tenger,
Saját karmám nem hagyja, hogy lehessek ember.
Dobok és fuvolák zenéje fölöttem zeng.
Nekem meg itt lent csak villámlik, és az ég zeng.

Nem sírok, már minek, ez úgy sem segít semmin,
Tovább töröm magam, hogy túllépjek a semmin.
Csak azért is dolgozok egy rossz jóslat ellen,
Bízok, nagyon várom, hogy eltünjön az ellen.

Gyál, 2005. november 2. – Kustra Ferenc József

...

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a megnőtt sóska,
I -áznak már a csacsik, élharcos a ’fiú’ Jóska!
Sürgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság még szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok... találkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek milyen zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin ott a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
Ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, közös dolgoknak, népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… csak úgy, ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt, akkor meg írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle, magyar vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg szemközti bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, meg a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény -ahogyan- szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed olyan nagyon nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának okos, merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyek remegése.
Menj Te, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

És milliónyi arcban légy Te nekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de nehogy Te igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest éledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te meg erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkébe parancsold oda lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni... ez kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy hazai zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig csak ember!
Most már elhallgatok, mint célra tartott, már kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.

...

Hőstörténetünk?

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Mohács környékén járván,
Ezerötszáz huszonhatban,
Belegázolt, az hazába.

Győzött Eger ötvenkettőben,
Elesett négy évvel későbben.
Szigetvárnál, az gaz szultán,
Ötvenhatban ostromol mán.

Számára Szigetvár vívása,
Erővel elfoglalása,
Délnyugat-Dunántúl bírása,
Hatalma megszilárdítása.

Ne feledjük ki védte a várt,
A tiszttartó, horvát Sztancsics Márk.
Vitézek kétszázan, vértben,
Hazafias szeretetben.

Szembe velük a gaz török,
Ekkor bizony mondott csődöt.
Itt győzött a hazaszeretet,
Horvát Márkó mindent megtett.

Vele küzdtek vitézei,
Ezek a hősök, Szigeti
Végvári harcosok valának,
Segítettek nagyot, hazának.

Méltóak, dicsérjük őket,
Értünk hullatták vérüket.
Testüket vágták- szaggatták,
Ők törököt kaszabolták.

Győztek, életben maradtak,
Említsük ezt utókornak.
Szeressétek és tiszteljétek,
Méltóak; Szigeti vitézek.

Hatvanhatban újabb ostrom,
Támad az oszmán hatalom.
Szigetvárnál régi szultán,
Újra, megint ostromol mán.

Közben várat erődítették,
Védte horvát bán, Zrínyiék.
Szaggatták- vágták testüket,
Ők kaszabolták törököket.

Nagy volt a török túlerő,
Hazafiság? nem elegendő.
Gaz török győzedelmeskedett,
Zrínyi Miklós is elesett.

Zrínyi kirohant a várból,
Lekaszabolt az oszmánból.
Várvédelem, emlékezetült,
Ez a halál, óh megdicsőült.

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Sziget környékén járván,
Dicsőségét meg nem érhette,
Hurikhoz távozott a lelke.

Tragikus, hazánk ezer éve,
De volt néhány, nyertes, szép éve.
Emlékezzünk mindig, hősökre,
Vitézekre, méltó ősökre.

Budapest, 1997. április 5. ? Kustra Ferenc József

...

Kérdésem van, hogy meddig tart az égi végtelen,
Meg, hogy a sok csillagot mi tartja a végeken?
Ja! És még, hogy a napfény tüze honnan végtelen?

Kérdésem van, ugyan a fránya nyár, hogy fér össze a viharral,
Meg, hogy mi lesz a viharos szél által tőlem elfújt kalappal?
Ja! És még ha szütyőg az elázott cipő le vele, hamarral?

Kérdésem van, az élet miért nem szép, én nem haragszok rá,
Meg mások mért' haragszanak, én erre nem nagyon szoknék rá?
Ja! Párkapcsolatban vannak viták, pedig még nem szoktak rá...

Kérdésem van, miért van, hogy nappal a Nap, éjjel meg csak a Hold mosolyog,
De, ha az ég beborul, akkor nem látszik, hogy éppen melyik-ki mosolyog?
Ja! Miért vannak rossz kapcsolatok, hol nem látod, néha, másik mosolyog…

Kérdésem van, bár az élet nem végtelen, sokszor, sokan, kéretlenül beleszólnak,
De lehet, nem is tudják az okokat, eredőket, csak tudósan beledumálnak?
Ja! Mindenki átgondolhatná, hogy mit mond és tesz, de miért rajtam filozofálnak?

Vecsés, 2020. december 30. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, belső rímes, bokorrímesben.

...

Fúj a szél, lobogva csattog a zászló,
Tartja magát a rúdon, belevaló.
A szép színek ráncosan keverednek,
A fuvallatok meg... csak jönnek, mennek…

Vecsés, 1999. október 31. - Kustra Ferenc József

...