Ma jött meg a Télapó,
Nagy szakálla van, fehér, mint a hó
Szép piros a ruhája,
Puttonya az ajándék kosara.

Van benne sok érdekes,
Felnőttes ajándék és gyerekes.
Van még ott nagy virgács is,
Ki rossz volt, kap ajándékba azt is.

Vecsés, 1998. december 6. – Kustra Ferenc József

...

Nézgelődők őszileg…

Itt van nekünk a faluhatár béli kispatakunk, nem messze, ahol lakunk!
A folyóparton mindkét oldalon, van egy ritkás fasor, olyan, mint alagsor.
A híd magasabban ível, a bokroknál bizony magasabb egy kicsivel.
A kis patakunk csak lassan folydogál, és láthatom benne sok levél mál.
Elég sok a fűzünk lefelé is, meg fölfelé is, de mind kellőn szépség is!

A bokrok már az ősz tiszteletére színes ruhát vettek, szépek vagytok gyerekek.
A füzeknek nem sürgős itt semmi sem, ők még várnak, hogy lesz-e mi sem, vagy mire sem?

Így késő délután, a nap süt, élvezetesen, de lassan indul is véglegesen.
Akkor aztán világítani fog, ugyanúgy, mint nyáron, mi meg örülünk nyár várón.
A mi kis patakunk szépen folydogál, parti köveket mossa… semmiér’ meg nem áll.

Vecsés, 2023. október 7. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninusban. (Ez egy ókori versforma. Itt a rím, soron belül van a sor közepe táján és a végén…)

...

Előttem tán’ egy hegy, min át kéne kelni?
Ehhez persze, felszerelést kéne venni.
Nincsen olyan, ki ilyet eladna nekem,
Így felszerelés nélkül, van saját hegyem.

Nincsen gurum, vagy serpám, ki segítene,
Akit megcsapna a bennem levő eszme.
No, itt és most ez van, ilyennek születtem,
Vegetálva élem, nyomorult életem.

Vecsés, 2002. október 6. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

Ó, te borús felhő már, látásod is szívet elszorít.
Ó, kedvesem, ha itt lennél és az ölelésed szorít…
Ó, te felleg, minek vagy fejem felett, rád én nem vágyok.
Ó, kedvesem, már majd’ megőrülök, rád, annyira vágyok!

A létem előjött, minden csak bőn dübörög bennem,
Nem vagy itt, amire vágyok minden lehetetlenem?
Imádlak, életteli karjaidba kéredzkedem.

Ó, te köd, miattad nem látok, vagy vér homályosítja a szemem?
Ó, kedvesem, ha soká nem ölelhetlek, lehet, hogy eszem vesztem…
Ó, te napnyugta, érzem, bíborban vagy, de sajnos nem látom.
Ó, kedvesem, mindjárt sötét van, gyere, forr vérem, úgy vágyom…

Bizsergés, jó vad bizsergést szül,
Ha jössz, reggel ez lesz emlékül…
Holnap este megint... vendégül?

Vecsés, 2016. július 21. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

A vágy bősz bizsergése lúdbőrösséget okoz,
Ha nincs ott a partnered, az élet ezzel pofoz.

A gondolatok is nehezülnek
És nagyon vaddal kiegészülnek…

Csak egy éjszaka, a földöntúli boldogság,
De élet, ha nem adja, lesz elkárhozottság.

Kérdések halmozódnak, igazi válasz nélkül,
Bennem a vágyódás, katasztrofálisan mélyül.
A bizsergés, eluralja eremet,
Forróvá teszi oly' habzó véremet…

Már nem is tudok semmi máson gondolkodni, csak fellebbenő szoknyádra gondolok,
Úgy tűnik, hogy a nyári, meleg időjárás is ellenségem, magamban harcolok.
Szoborszerű szépséged, betölti a látómezőmet,
Kiterjeszti a nagyon felbuzduló férfi énemet!

Vad gondolatokat letörni,
És imádsággal segíteni…
Bizony, marhaság elmélkedni.

Bizsereg a vérem, a libabőröm, meg minden is,
Másra már nem is gondolhatok, bőrödre, rád, csakis…
Megölelnélek én, hogy érezd, hogy remegek most is.

Vecsés, 2016. július 21. – Kustra Ferenc József

...