Akihez szólott a legels? nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége...
Így van megírva pár rövidke sorba,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe'
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én els? ideálom...

Megejt varázzsal édes, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lennék,
Mintha még mindig könny? vón' a nóta
Mintha még mindig h? lenne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék sz?ni álmot...
...Pedig meghaltak mind az ideálok...
Ahogy elhangzott az az els? nóta;
Édes kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményem, álmom mind, mind semmivé lett,
Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lesz a csókja...
Óh, legyen boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én egykor átölelni vágytam,
Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban...
Haljon el most már minden emlék, nóta,
Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...

...

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s ég? vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át el?tted
S el?ttem halkan t?nt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedb?l egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tet?led:
- Amit adhatsz még nekem -
A szivedb?l egy-egy sóhaj...

A szívemb?l egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívemb?l egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád er?szakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkb?l végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az »?szi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem kés? szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

...

Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövend? álmokat.

Ha szeretlek, akkor verg?dve
A halált nem hívom soha,
Elt?röm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt, -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...

...

Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.

Szerelemr?l suttogott minden,
Csiripoltak a verebek,
És mi nem mondottunk egymásnak
Sablonon kívül egyebet -
Mért voltunk olyan gyerekek?

A mama is megnézett néha,
Nyugodtan ment ismét odább:
»Hadd játsszanak szegény gyerekek,
Játéknál nem mennek tovább,
Hisz' ?k még olyan ostobák.«

És mi csak ültünk, üldögéltünk
Traccsolva sok mihaszna szót,
Pedig szerettünk volna szólni
Egymásnak szépet, lángolót
De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk,
Volt elég önvád s gyötrelem.
Majd szétvetett bennünket olykor
A sok hevít? érzelem,
Ugy-e, hogy így volt, édesem?

A multkor aztán nagy sokára
Ismét találkoztam veled,
Azaz magával. Hosszú ruhát
Öltött azóta már kegyed,
Nem kurta szoknyás kisgyerek.

Alig vártunk az együtt-létre,
Sóhajtoztunk a mult felett,
Elmondtuk, amit elhallgattunk
Nem oly régen, mint gyermekek,
Vágván ábrándos képeket...

De mikor aztán úgy magunkban
Gondolkoztunk az eseten,
Rájöttünk, hogy bizony a multból
Kin?ttünk szépen, csendesen
Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dandyt kívánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De - nem mulattat lányokat.

Én a régi lányért epedtem,
Ki szende volt és angyali,
Nem bomlott az egyenruháért,
Szerelmet nem mert vallani,
De maga - nem a hajdani.

Emlékszik e históriára
És nem mereng el e felett?
Nem mondja, mint én - könnyes szemmel,
Hogy: Boldogok a gyerekek,
Mert tudják, mi a szeretet!

...

Eltagadom, hogyha kérdik:
»Elmult minden, nem szeretlek!«
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?
Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!

...

Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szívedb?l,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedb?l.

...Ha h? sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!...

...