Oh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rend? némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gy?rölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások er?szakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló n?k,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyör?ségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt n?ttök vén szemem el?tt
Adó, nagy n?kké,
Kik csak tévedésb?l lehettek enyéim,
Mert n?nek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszer? Szerelem,
Minden n?nek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
N?, minden n?:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy n?vel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.

...

Most már megjött az áhitatnak
S h?ségnek aranyos kora.
Hiv?n s hitet?n borulok le
El?tted,
Jöv?mnek kikedvelt asszonya.

Szerelmemnek frigy-követsége
H?séget, békét visz eléd,
Arany-pirját nyárvégi napnak
S lelkemnek
Forrott nektárját, nyugodt hevét.

Hadd nevezlek téged Adának,
Nevem olvasztván és neved,
E titkos, drága asszony-névvel
Ne tudják
Soha, hogy én kit keresztelek.

Szemednek jó intését hozza
Hozzám már minden alkonyat
S már indulunk lassan egymáshoz,
Álmodva,
Mint nyugodtak, bölcsek, boldogak.

Robajos viharok elültek,
Csöndes, tiszta, der?s az ég
S szemeink bátrak és vidámak,
Nem önti
Könnyel el csókos keser?ség.

Vár bennünket minden boldogság,
De ?rjöng?n nem rohanunk.
Biztos, hogy megtaláljuk egymást
S kinyujtva
Már távolról ölel a karunk.

Óh, nagyszer? közeledésünk,
Béke és boldog áhitat,
Nagy virág-szemei Adának,
Melyekb?l
Szent mézzel és halk t?zzel itat.

...

Ereklyékért kutatgatok,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ha volna még.
S megcsókolok egy arcképet,
Régi képet,
Gyötört szín? bánatosat,
A magamét.

Minden, minden hogy elmarad
S hogy elhagyunk mindent, mindent
El?bb-utóbb.
Hogy kinálnók az ajkunkat,
Jó ajkunkat
S mást, mint magunk, nem érdemel
A búcsu-csók.

Oh, ezerszer is csókolom
Az egyetlent, az egyetlent,
Ki megmaradt,
Aki jó volt minden helyett,
Mások helyett,
A derekat roncsokban is,
H? magamat.

Áldott világ a zátonyon,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ki engeded,
Hogy süttessük rá magunkra,
Vén magunkra,
Ifjitó és istenít?
Szerelmedet.

...

Szép voltál volna, lyányoknak való
S Istent?l is víg ölekre eresztett
S be furcsa vagy
Ma, amikor vén fagy-szemed mereszted
Csókok után, be furcsa vagy.

Tépted, tiportad rózsás napjaid
S rózsás napjaid tépték és tiporták,
Életeden
Átbitangoltak némber-csordák,
Ifjú, forró életeden.

Nem tudták s te sem tudtad, hogy ki vagy
S hogy szépséged vár szemeden kitörvén
S hogy szép lehess:
Ezt kivánja bús daccal ?si törvény
S minden dacol, hogy szép lehess.

Elmulasztottak finom, lágy kezek
S te is magadat, óh, elmulasztottad
S a szépülést
Hagytad a boldog, csúnya ravaszoknak,
A jussodat, a szépülést.

Amennyi csók volt akkor érdemes,
Valamennyi mind te szépséged várta,
Ölt szinedért
Hullott le akkor száz csillogó párta,
Holt szépségért, ölt szinedért.

Szép voltál volna: hervadt, csúf fejed
Konyítsd le most már ki nem sírott könnyel
S a lyányokat,
Adós maradván nekik száz örömmel,
Áldd és átkozd a lyányokat.

...

Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Láttam ma a szigetnek
S fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Legény-volt ?szi szivemnek.

Nem vádolok és nem irigylek.
immár hat évvel,
Hat ?sszel megcsatáztunk
S mégiscsak volt egy kis tavasznyi,
Kurta tavasznyi,
Kerülget? boldogságunk.

De, óh, mért nem kezdhetjük újra,
Újra és mindig
Regényét a szigetnek?
Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Szégyenlem a szivemnek.

...

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kér? daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, sz?lnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü gy?zni rajta.

...