Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zeng? túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyeg?
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedez?n
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mez?n
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

...

Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztend?k ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszéd?
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fényl?
glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéz?
gömböly? kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,

eljövend? magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára... -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán,

falnaptáram r?t betüvel rikácsol:
H?sök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, ég?
fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mez?kön,
sírok alján boldogan összekattan
millió h?s állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák,

s mindenrangú ny?tt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra ver?dik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétl?
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelm?
balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengert?l mely sziget édenébe
rejtsük a bölcs?t?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gy?r?jében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, miel?tt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:

Holnap bizton h?s leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel

h?s fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
égne a város.

...

Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mez?k felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérl? szárnyaikkal
a fesl? márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égb?l lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?

Ébred?, fanyar boroszlánok
símulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.

...

Megáldott, kinek asszonya jó,
S az is, kinek rossz asszonya van,
De asszonnyal és asszony nélkül
Asszony-vágyó szegény ember
Bal és boldogtalan.

...

I.

Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!

Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:
A n?kben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.

Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyr?l sem gondolok -
Hiszen csak gyönge n?k azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.

Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!

...

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa h?tlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Let?nt boldogságom sötét fejfájára.

Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Liheg? ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Oh, ha tudtad volna, mennyi dics?t, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt t?lem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenb?l, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsat?r?l hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

...