Elmúlnak az id?
Csendes percei,
Szerelmesek álmai
Dacos pillantásai.
Megszelídítve minden,
Örök pillanattól,
Kezem a kezeddel,
Végleg összeforr.
Nincs ember,
Ki parancsolhat,
Szerelmes szíveknek,
Arcod tükörként,
Visszatükrözi lelkemet.

...

Ha majd egyszer a siromnál állsz,
S engem többé már nem látsz;
Ird a porba csendesen
?t valaha SZERETTEM!!!!

...

Édes könny, szemlátomás, csodás varázs.
Hanyatló én, ki messze t?led mégis oly közel,
Szemedben gyúló fény szívemhez ér.
S te csodás és való, életem szép reménye
Engedd, hogy álmodjam arcod,
Lelkeddel vívott égi harcot,
Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást,
Szívemben álmatag, tompa bírást.
Engedd, hogy életed és csended legyek,
Hallgatag mély türelem ki ért,
Szerelmes szenved?, ki indul és érkezik,
Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik,
Én legyek a vigasz, s te a minden,
Élet, elfelejtett reményeinkben.

...

Hogy vágyom illatod, ízed,
s miért repít feléd a vágy?
S vonz a lüktet?, szép szíved,
karol a gyengéd szavad át?

Öledbe ültet sóhajod,
mosolyod íve hidammá
épül, ha kett?nk közt hagyod,
s válsz a vágyott világommá.

Kéznyújtásnyi boldogságod,
az vagyok... ha nekem leszel.
Életet ád dobbanásod,
s lelkem az enyémhez emel.

Ott karolj, f?zz tenmagadba,
csendesedjen békéd belém,
álmodért küzdj, fel nem adva,
míg Isten nem fektet mellém...

...

Arcomra barázdát szánt a kín,
A kötél a húsomba vág,
Nyugodt a tenger. Odakinn
Elcsendesült a világ.

Matrózaim ? tudatlan-boldogok -
Bekötött füllel járnak.
Nem hallják ?rjít? dallamod,
Csodáját e tájnak.

Tán sejtik, mi ez a rémület,
Melybe létem belereszket;
H?sök, kik hallották éneked,
Egyt?l-egyig odavesztek.

Jómagam még élek.
Vitorlásom messze jár,
Ám bennem a megperzselt lélek
Sosem lesz a régi már.

Néhány áldott pillanat
Új létezést teremt,
Hallottam szirén-hangodat,
S most meg?rjít a csend.

?Forduljunk vissza gaz ebek!? ?
Üvöltöm eszem vesztve ?
?Hallanom kell az éneket,
Vagy feszítsetek keresztre!

Mert kidöntöm a f?árbocot,
Ha kötelem nem oldjátok,
Fordítsátok vissza a hajót,
Vagy szálljon átok rátok!?

De hiába küzdök. A kötél er?sebb,
Az árboc is kemény,
Hiába minden ég? seb,
Elfogy a vak remény.

Elfelejtesz. Új hajók jönnek,
Te énekelsz tovább,
S én nem hallom többé életem legszebb
Szirén-dallamát.

...

...magáévá tesz a magányos,
kietlen álom, a hideg, üres
ágyon, ne a darabokra szaggató
napokra gondolj vissza, repülj?
repülj a nyárba , mikor
oly sok év után, kábultan,
értetlenül - szinte bután,
zuhantál egy kedves
randevúba...
ezer sugárral ünnepelt a nap,
de nem perzselt, nem égetett,
langyos, kedves szell? is érte
arcodat, meglobbantotta
ingedet...
nem tudtad mi ez, csak érezted,
valami nagyon furcsa jóság
bebugyolálja tested, nem is
értetted, nem tudtad, mire
véljed...
s a buja rengeteg kedves, sz?k
ösvényén átöleltél, majdnem
kettétörtem és megismételted
a csókot, a legels?t, mit én fogadtam
olyan meglepetten?
utóbb beszéltél róla, akkor
tudtad meg, tisztán, élesen,
hogy "én ?t szeretem, istenem,
mennyire szeretem!"...
ámultál, mint a kisgyerek,
mikor az angyal csenget,
karácsony este...
kitárul az ajtó, teljesen,
s káprázik a csillogó
csodától olyan édesen,
hogy eláll a szó...

öleltelek, illatodba mélyen
belefúrtam magam, hogy
legalább ezt el ne veszítsem,
istenem, már akkor hogy
tudta a szívem...
pedig te akkor még reméltél,
tervet készítettél, s valami
módon magadénak tudtál,
teljes biztonsággal
engemet...

aztán jöttek a kínkeservek,
félreértések és bánatok, mint
malomban megadón a búza,
?rl?dtem, lázadoztam, hittem,
nem adhatod fel ennyire könnyen,
s amiért feladod...
ma már elment t?lünk a nyár,
a szerelem még tombol és éget,
de nyomunkban egy sötét
kísértet, azt mormolva, mint
buddhista imája, egyhangún,
idegesít?, folytonos, csendes
zajjal, hogy ember, ezt feladtad,
gyenge lábon állsz az akarattal,
elfáradtál...
igen, belefáradtál, érzem, s nem
tudok tenni érted semmit, csak,
mint Magdolna, letörlöm véres
lelkedet, kiölelem bel?led a
napi rettenetet, mikor lehet,
s engeded...
illatod ma is varázsos, lényed
el?ttem tiszta, nincs titok, csak
tudom, hogy nélküled keserves,
veled lenni, állandóan, mégsem
akarok...
így a magányos álom el?tt, legalább
jelenjen meg az ösvény, hol csak
kétszer voltunk, csak a testünk
esküdött, nehéz teher akkor is,
ha nem mondatott ki szó...
szeretlek, mint egy beteg
gyereket, lesántult cicát,
mint a soha ? kedvesemet,
szívemben forró széndarabok
parázslanak némán, s ha nagyon
éget,vizet neki...
de fölparázslik újra, s apellálok
az úrra, vegyen el t?lem, mert
úgy szeretni vétek, hogy tudjuk
mindketten, mindkett?nket éget,
csak egy balga "nem lehet" az
akadály...
ha ember kett?sen él, bicsaklik
a lelke, fázik és csak egy csöpp
melegre vágyik, ölelésre, szóra,
mindenféle, csillámos csuda jóra,
de azt az ember csak attól az
egyt?l kaphatja meg...
átok már rajtunk
vágy, szerelem,
szabad szívvel,
szürkén és érdesen,
de biztos talajjal -

így kellene...

...