Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...

Nem adhatom neked a bazilika tornyát
nem adhatok neked eget
sem a Clunyb?l a kilenc vizigót koronát
még üdvöt sem adhatok neked
de egy picike erszényt adhatok
lágy egérprémeset
ráfestve egek csillagok
s benne kék könnyemet.

Nem adhatom neked Capri szigetét
szépséget nem adhatok
nem süthetek ropogós cseresznyésrétest
merthogy veled boldog vagyok
de egy pici tokocskát adok neked
puha vadmacskab?r az egész
a balfel?li zsebedbe tedd
és soha bele ne nézz.

...

Egy kicsit (érzem estém közelét)
megállanék az úton lemen?be,
e napnyugtában egy órát tün?dve,
édes, míg gyengéd könnyünk hullanék;
jó lenne egy órát maradni még.

Jó lenne egy kicsit maradni még,
a szerelem, hogy az ne érne véget;
az ifjúság halott bár, úgy enyészett,
meghagyta ifjú vágyát és hitét,
jó lenne egy kicsit maradni még.

Jó lenne itt maradni kicsit:
szeret?k lelke más csillagokon,
ki tudja, egyesülhet-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

Egy kicsit, hogy er?sen tartsalak,
kéz kézben, szív a h? szívhez közel
(ó, Krisztus, szomorú szók: "Válni kell!");
így, míg fény elmúlik, sötét lecsap,
egy kicsit még er?sen tartsalak.

Mikor fény és homály találkozik:
hátul tört éveink, elöl meg a
végs? álom, borzongató csoda-
még ölelnélek, édes, egy kicsit,
mikor esthomály és éj találkozik.

Jó lenne itt maradni egy kicsit;
h? földi szeret?k más csillagon,
ki tudja, egyesülnek-e vajon.
Halál arca nem lehet szép nekik:
jó lenne itt maradni kicsit.

...

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején -
irigyeltek még az angyalok is
fenn a felh?k tetején.

S ez lett oka, hogy sok éve már,
tengerpart bús mezején
felh?k közül jött egy csúnya szél
s megh?lt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el ?t
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb legyen ? meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején),
hogy jött felh?b?l éjjel a szél
s megh?lt s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké
ki nagyobb, mint ? meg én,
okosabb, mint ? meg én
s sem az angyalok a felh?k felett,
sem az ördögök a tenger fenekén
nem tehetik, hogy szívt?l a szív,
elváljunk, ? meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

...

Lábad nyomát is
csókoltam hajdan,
metronóm voltál
mindegyik dalban.

Minden énekben
virág és nyárfa,
porba hullt szívem
diderg? ága.

Veszett kis vércsém,
húsomba kaptál,
hajdan, te t?lem,
hajh, mit akartál?

Velem volt mindig
játszani kedved,
vad ágyékomtól
izzott szerelmed.

Forró szelekt?l
forrott a vérünk,
egymás testében
lelkében éltünk.

Újból hogy látlak,
égiek titka,
csillagaimban
meg voltál írva.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...