Egy csillag lehullott.


Egy csillag lehullott, valami elszakadt.
Hatalmas tervekb?l fekete gyász maradt.
Valaki elhagyott búcsú nélkül ment el
Könnyeim nincsenek hisz még nem fogtam fel.

Ha majd évek mulvá elfoszlik a szemfedél,
emléked akkor is, örökre bennem él.
Mert téged nem felejt, a rokon, a barát,
hiába ragadott el a kegyetlen halál.

Ezután nem dobog egy szív, nem beszél egy száj,
könnyeim nincsenek, csak érzem, hogy fáj.
Miért az ment el, aki szeretetben élt
válaszolj hát Istenem: MIÉRT, MIÉRT???


Kókai András

...

Ha én haragszom, szemem feketére fest téged
ha én sírok, tengerek csapnak ki medrükb?l.
ha én szeretek, csillagtáncot járnak üde lények.
ha én simítlak, mindketten kilépünk testünkb?l

...

Nemdenem egészen picinyke
vagy tág szobád térségiben
hol mint lüktet?-begy? cinke,
normann lábacskád úgy pihen?

És nem csupa gyönyör?ség-e
fehéren a kereveten
tested árnyékos p?resége
te párizsi parisienne?
S nem a tiéd-e, te csupa lélek,
s mint illik, nem szilaj-szabad,
mezítlen-áldott n?i szíved,
s nem francia, akár magad?

S nem a tiéd-é büszke
szavak az alvó éjben itt,
a csendben és a hold ezüstben:
pompás északi kebleid?

S engedelmeddel, nem tiéd-e,
kit remegtet az estharang,
hasadnak édes-szép vidéke,
bizony, európai hasad?

Nem hasonló a földkerekhez,
s mint légkörében e golyó:
tomporod, mely egész kerekded,
miként a hegység és folyó?

És nem végtelen-é a kéjnek
szava, s mint só, oly patyolat,
mit hallat csillagközi méhed
univerzális csók alatt.

S a hit által, mely engem éltet
illatodban és fényeden,
nem hatol-é lelkem, a részeg,
szerelmed legmélyére - nem?

Jékely Zoltán fordítása

...

Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felh?k úsztak, bús es?k hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, f?b?l font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk n?tt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kett?, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felh?k úsztak, b? es?k hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...

Póznák sora közt,
a vasút-peronon túl
zöldbéka szín?
nyaraló-vonat indul,
s már zsírba nyomódva
egész könyökig
a vas-karok ócska
daluk nyökögik,
majd por települ le
a lanka füvére,
s felkattog a sín
a kerék ütemére...
Egy pár odabent
az üvegre hajol,
s egy nyári gitár
paliszandere szól:
- Kéz-kézben akarsz-e
vezetni, mo mondd csak!
-Kedveske, akarlak!
Akarlak! Akarlak!
És kint a f?vön,
le egész a folyóig
a tavasz csodazöld
lobogója kibomlik,
s tönkök, kövek és
meredélyek alól
a vadt?zü zöld
a világba hatol.
Tar gallyakon,
ott, hol az ér víze zúg át,
új fészki lakos
köszörülgeti torkát,
s már újra kiált
a rigó a ligetben,
már újra nyüzsög
csuka-nép a vizekben,
s a néma egekben
a csillagok árját
új s új denevér hadak
összekavarják.
Kedves hagyomány
ez a játszadozás
fészek puha vackai,
ikra-rakás...
Én, emberi lény
- se madár, se vadállat-
kéz-kézben a rétre
kivinni kívánlak,
s vágyam belehullni
- ruhám ledobálva-
a csillagos ég
kosarába...
...Hogy mint a vadak
vicsorogva a csonton,
párzó-szagokat
szimatoljon az orrom,
vagy hol gyökerek
a medert beborítják,
tejjel telehintsem
a friss csuka-ikrát,
?zzek halakat,
madarakra lecsapjak,
mint farkas,
a párom után csavarogjak,
s sodorjon el újra
a vágyteli örvény,
teljék be csak újra
a nagyszer? törvény,
s láthassa szemünk:
a világ örömére
bolydul fel a vad,
s a halak vizi népe-
s a mozdony is így fut
a friss füveken,
- mint t?zfejü csíkhal
a mély vizeken-
s zakatolja a kéjt
a kerék meg az ablak:
-Akarlak! Akarlak!
Akarlak! Akarlak!

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...