Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda
Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem a bádog csajkában
Cukrom a mások markában
Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn
Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek a pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz
Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van
Vaskirályné a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Sz?zek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha n? a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

...

Hagyjuk, elpusztíthatatlan ez az egész avagy a világ Szándék
és Eszme, Hindu illúzió, szokásaink szüntelen
Teremtménye. Amit csak gondolok,
folyton változik világosról sötétre, színtelenr?l
színesre: Így kezdtem el?bb gondolkodni majd
utóbb így hagytam abba, mintha ez volna a valóság
Magam viszont
mer? illúzió
Ahogy megmondta Jaime de angulo: "A kett?vel mi a hiba?"

Vasárnap reggel ágyban vagyok Cleóval
Aludni akar erre az asztalhoz ülök meztelenül
Írok
És egyszer csak becsúszik középre ez az egész
A világ koponyámon belül és a macska az ablakon kívül
Egy-az-egyhez viszonyulás
Míg elképzelem amit csak elképzelhetek

Gyom

Kórók aszú torzsái,
villás V-k ismétl?dései, antipolszarvak és
szarvasagancsok megsokszorozódása? Virágerny?k
sz?rös barna csillagok barna drótok hegyén
Menóra vagy inteligensebben, "kézjegy" a Hét Pecsétes Íráson
Túl az ablakon kéznyújtásnyira agancsok ismét
(a napban) elszinez?dött iramszarvas egy csupasz fiatal
japánbirs ágaival homlokán

Jobbra a szomszéd garázsban valakik valamit
építenek, f?részük csikorog és forgács-örvény
a deszkán. A Nina, a Pinta, és a Santa Maria modelljei
életnagyságban filmbeli vitorlákkal

Fényes ég és repül?k és bogarak összekeveredve
A repül? pernyével, egy Kuka födele leesett

Minden ami csak van és a hupikék visszafény
Lámpám ezüst gömbjében

És ha soha egy szót sem szólok err?l?

Fehér macska
Kisértet a f?ben, szatírokkal a nyomában
Menekül, tele a hasa macskakölykökkel
...elt?nt a lépcs?, a veranda alatt

Cleo felkel fürdene
És bezárja a fürd?szobaajtót
Saját fürd?kádam mer? rejtély

Most az ablakpárkányon megáll a macska
Nekid?l a zöld ablakkeretnek, a konyhaajtóról
Visszaver?d? tejfölös fényben kifehéredik

És ha soha egy szót sem szólok?

A fürd?kádból énekelve és fröcsköl?dve
Kiszáll a rejtély az átváltozás
egy idegen n?
a madarak szívesen mutatkoznak
A bogarak kipotyognak a leveg?b?l
És megérkezik a legf?bb macskaszatír

Átnéz a madarakon, lelépked a hátsó lépcs?n és lespricceli a korlát
vasoszlopát
Üzenet A Fehér Királyn?nek
"Itt az Apuci"
Elt?nik és hirtelen
Már ott is a n?, olvassa édes rózsaszín orral:
"Apuci! A régi lemez!"

Víz gurgulázik a lefolyóban
Egy idegen a lány törülközik elny?tt rongyos törülköz?mbe
Testére gondolok és abbahagyom az írást
Hogy megcsodáljam a magamét, szépségéb?l rám tapadt valami
És undokságom egy része, korom egy része
A fürd?kádban örvénylik lefelé

Cleo megy a dolga után. Megyek én is. Megy a világ is.
("Az üresség eszméje szánalmat támaszt
A Szánalom nem ismer különbséget
Magunk és Mások között...)

De általa minden valóságos és nincs többé
Másik énem
"A Kett?vel mi a hiba?"

...

Bátorságért kiáltottam, kitartásért énemnek,
Elszántságot kölcsönöztem vágyakozó lelkemnek.
Lesz, ami lesz, meg ne futamodj tettem fel a tétet,
Bizony semmi sem lehet úgy, amint azt elképzeltem.

Ámde, és íme, amint sejtettem s látni véltem én,
Megtörtént a csoda, - amit akartam,"megtört a jég".
Ez már szerelem, - de mit is írok, - nincs itt semmi jég,
Egy mély érzés kapuja nyílt meg el?ttem és felém.

Jóságos szíved, szép lelked, és önzetlen szerelmed.
Vágyad rejtett birtokába bebocsátást nyertem.
Boldog vagyok és büszke Reád magamban nagyon.
Rád azért, mert titkolt, nemes érzelmeid bírhatom.

Csodás érzés, szívedet adtad csupa szív kedvesem.
Megértelek én, - hogyne értenélek meg, de hiszen
Enyém a lelked, enyém a szíved, mert nekem adtad.
Szépeket írtál, több vagy nekem, mint azt Te gondoltad.

Úgy várt leveledb?l éreztem, melegség sugárzott,
Az a t?z, a boldogság, - ami engem is bódított.
Nem is folytatom boldogan rótt soraimat, - várod!
Máris küldöm levelem ezt, ami hozzád íródott.

Légy boldog, aggódj értem, aminthogy én is Teérted.
Ha majd valamiért megbántanák jó és szép lelked,
Vagy a furcsa bánat érzete hatalmába kerget,
Gondolatod felém küldd, hidd, az felvidít majd Téged.

Ha id?d engedi, kérlek, ne kínozzál, írj nekem!
Gondolatban biztos lehetsz, szüntelen veled leszek.
Rám gondolj gyakran sokszor s azonnal, ám gondolj azért,
Érzéseim lángja lobog igaz, h? szerelmedért.
Kedves leveled érkezését mindig várom, lesem,
Mindegy az, hogy mit írogatsz, írjál bármit életem!
Mindig reméllek, számomra Te, - örökké létezel.

Budapest,
1971.

...

I

Hat karperecet hordtál - valamennyi ezüstb?l - megmozdultak a
csuklódon minden mozdulatodra:
Összefogták a fényt, kötegekben vonszolták szüntelenül föl-le,
amerre mentél,
Fényt hoztak a szoba távoli sarkaiból, vitték kötegekben, karikára
vágták, mozdulatodra,
Lehámozták a tükrök ezüstjét, felszabdalták a homályt; és ha
kinyújtottad karodat meg visszavontad,
A karperecek, egyik a másikon pendülve, áttörtek a szemcsés órákon,
Valamely szakadatlan hangzásképet formálva, amit már könnyen
követtem szobáról szobára;
És az állandó karperec-csengés valamennyi rést megtöltötte ezüsttel.

II

Ezüst hullámverése! Ott ültem a Karib-tengerre néz? erkélyen, és a víz
Töredezett kékeszöld mez? volt, felh?k tornyosultak rajta és
sarkaik mint mancsok lecsüngtek,
És egyetlen háromszögletü vitorla bukdácsolt meg repült, tarka lepke,
egy karmazsin folt fölött;
És a hullámok megtörtek odalenn egy korallzátony szegélyén, átlendülve
egy homokgy?rü fölött,
S visszazúdulván a hármszöglet? bádogtet?r?l, mely kiszögellt a
vízre, a bukóhullámok zaja a fejem fölé magaslott,
Visszjangja örvénylett a zöld fényben; és lent a homokon követtem
egy rák finom nyomdokát, ahogy ki- és berohant üregébe minden
egyes hullámmal,
És sugaras karcsu hálót rajzolt mindannyiszor, eltörölte, majd
megalkotta ismét,
És felszökött újra a tajték, és pendül? karpereceid tündökl?en
újra kigyúltak
Szemem sarkában; a tenger átváltozott karköt?-ütegekké, kifényesedett
kagylók tömkelegévé, tékozló kigöngyölödésben,
Ezüst szilánkokra hasadt a nappal tompa élein, s délután
partjára örömöt vontatott.

III

Energiaforrás tölt fel a lábam alatt és m?ködött ereimben; a sziget
Együtt mozgott a tengeri szell?vel; a korallzátonyokon elhagyatott
szélmalmok forogtak képzeletemben;
Az ében - az ?asszonykerepl?nek? nevezett fa - csörgette száraz
hüvelyeit;
Cifra leveleit csattogtatta a banánfa, mint megannyi pengét;
plumeriák nyújtogatták korall ágaik nyalábjait;
Hajlongtak a pálmák; a papajafák remegtek; vonultak a páfrány
sötét kezek tolta talicskái,
És a sziget csupa mozgás volt, nyugalomban mégis; az eget
ellebeg?ben egy nádas rét peremén visszafogta
Egy kazuárfaliget, magas és hajladozó, amit es?fogónak ültettek
sötét sorokban,
Kivonta a vizet a leveg?b?l, hogy visszajuttassa a porózus sziget
alaprétegeihez,
Az édesvizet, mely utolsó cseppig leszivárog, csillámló-tisztán,
a sóra, kisz?r?dik a nádon keresztül, sötét medencékben
felszínre jut a sz?ke homokon,
Így hát az egész sziget vizen nyugodott - réteg, réteg fölött -
érzés érzésén - könnyed egyensúlyban.

IV

Karpereceid sz?ntelen pengése nyomán nekiláttam megalkotni a
tekervényes tárgyak egész fogalomkörét,
Leltárt készíteni gy?rüz? képekr?l, láncokról, melyeknek
szemei lassan követik egymást a tudatban,
Misztikus mez?kön kanyarodó folyókról, megmászatlan hegyeket
övez? füstoszlopokról;
Követtem az ausztráliai törzsekkel az emu-tojás paraboláját az
égbolton keresztül -
Láttam, amint egy távoli máglyarakásban kikötve lángra lobbantja
a napot;
Mélyre leástam a msebeli pápua mellett, és felszínre hoztam vele
a kis fényl? tárgyat,
Amely kisiklott a kezünkb?l, felkúszott az égre és lett
bel?le hold.
Útnak eredtem Dion?szosszal meglátogatni a szigeteket és kalózok
fogságába estem vele együtt, megkötöztek nehéz kötelekkel,
Csak hogy lássam a csodát, amint a csomók kioldódnak és a
fedélzetre hullanak;
Láttam a megrettent kormányos arcát, mikor felfogta, hogy a foglyuk
isten,
És a csökönyös kalózokat, akik még most sem akarták elengedni ?t;
láttam elsötétülni a vizet a hajó körül,
Ahogy átfolyt egyszer csak jó illatu borrá, míg a fedélzetr?l,
ágai elborítván a vitorlát, egy sz?l?t? emelkedett fel s
kemény törzsét az árbóc köré hurkolta,
És mellettem, hatalmas, lefügg? fürtök és göndöröd?, erezett
levelek alatt
Az isten feltöltötte félelmetes alakját és a rémült
tengerészek a tengerbe vetették magukat,
Követték a komor víz áramát, delfinekként, és a kormányos,
csak az maradt élve közülük.

V

Kigöngyölöd? hanggöngyölegek, hurkon ezüst hurok, fénykör
fénykörön -
Réteg réteg fölött! A homályban tekered? kígyó siklott keresztül,
mind közelebb, közelebb, de folyvást kitért el?lem,
felkanyarogva az elme felmérhetetlen szintjein át;
És megláttalak akkor: egy szobrocska lebegett kékeszöld víz
el?terében,
Krétai istenn?, a ruhaderék födetlen hagyta apró fehér melleit,
fodros, kék lápiszlazuli szoknya abroncsozta csíp?jét,
Karjait lefelé nyújtotta kimérten maga el?tt, s mindkét karján
arany meg ezüst kígyók ereszkedtek le a zeng? homályba,
Nyakukat szorosan tartotta ujjai közt, csak a háromszöglet?
fejek nyújtóztak a magasba
- Miközben mögötted a háromszöglet? bádogtet? visszhangozta
az ágaskodó bukóhullámokat -
Valamennyi kígyó összecsatolva, mintha örökre, fényl?
méreg fogaik elszánt fölfelémeredésben -
egybekapcsolván az eget a földdel.

...

Mikor mindketten gyengéden vadak
s válva békülni túl-azonosak;
ujjhegy-érintés is rázkódtatás,
bennük hintaringású kölcsönös
egymássraforrt ellenkezés közös,
mely tündérhez olvasztja a fát
szorosabban mint kérgéhez; harag,
unalom, tréfa itt szét nem bogoz;
húsnál mélyebb, léleknél lázasabb,
mert a csontvázak házassága ez-

s a frigy félér?l húst hánt le a sár
s a hántatlantól elválasztja már,
melyikük tudná: ki van fenn, ki lenn?
Perce nyugszom, vagy évek óta így?
Csak a magányba és a homályba higgy,
a többi kétes. Sír sötétje zár,
vagy éjfél egy szobában társtalan.
Elfojtom, vagy nincs lélegzetem
mozdulni félek, vagy dermedt vagyok
nem vagy velem, csupán annyit tudok,

melyikünk halt meg, kérdem hasztalan.

...