Télapó, te fehérszakállas, szavasszánon utazó!
Télapó, Te gyermeki öröm könnyet kicsalogató…

Ha jönnél és meg is érkezel, akkor lesz itt sírás-rívás,
Aminek mindannyian örülnénk, mi öröm sírás-rívás…

Télapó, ha beléptél már veheted is le a puttonyod,
Remélem, hogy a fájdalmas könnyeket látni nem akarod…
Tálapó, remélem lánykákat, fiúcskákat jutalmazod,
Remélem, hogy a vásárlásodnál, volt kellő akaratod…

Ha mindent rendben elintéztél, akkor még majd én is örülök!
Ha gyerekek sírva mulatnak, akkor jók a téli örömök…

Igyekezz kérlek, akár tekerd előre a naptárt,
Itt már mindenki rólad beszél, előre a naptárt…
Tudd, hogy van gyerek, aki már pityereg, hogy lehet, nem is jössz,
Tudd, hogy én nem győzőm vigasztalni, bízunk… jössz, vagy mi a szösz?

Ha arcod nem is fog nagyon látszani a nagy bajusztól és szakálltól,
De szemedet mosolyogtasd lefele, ne ijedj a sok kis baráttól…

Vecsés, 2022. december 1. – Kustra Ferenc József

...

Kincseit a nyár
Felelőtlenül szórja…
Hűs őszi reggel.
Köd szitál puhán,
Eltűnik benne az út.
Szelíd napsütés.
Új változások,
Vannak ősznek kincsei…
Hűs őszi reggel.
Fák közt gomolyog,
Álmot lehel a tájra.
Szelíd napsütés.
Levél száradás.
Lehulláskor, recsegnek.
Hűs őszi reggel.
Ködbe burkolóz
A hajnal szürke csendje.
Szelíd napsütés.
Levél avarba,
Majdan ott áznak fáznak.
Hűs őszi reggel.
Elmosódik mind,
Arcok, házak, emlékek.
Szelíd napsütés.
Színesült levél,
Belép… öröklét kapun.
Hűs őszi reggel.
Ködbe vész a hang,
Elhalkuló búcsúdal.
Szelíd napsütés.
Reggel ködfehér,
A levelek sárgulók.
Hűs őszi reggel.
Ködszívébe zár
A némán múló idő.
Szelíd napsütés.

Vecsés, 2025. szept. 25. – Siófok, 2025. szept. 25. - írtuk: 2 szerzősnek Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal: renga láncversben. Én írtam a páratlanokat, ő meg a párosokat.

...

Meditációm…

Innen a völgyből csak nézem a kopottas, de büszke bérceket,
Ők testesítik meg úriasságot, sőt lehet, hogy életet…
Bízok, hogy bennem nem testesítenek hamis képzetet,
Hogy fölfelé nézve, magamévá teszem a méretet...

Dalolgatok, remélem, ez felszáll az oromra,
Ott meg a sok hangjegy tán' letelepszik halomba.
Lehet, hogy én vagyok környék egyetlen vakondja?
*
Száll a dalom, mint egy
Pillangó a nagy légtérben.
Töltse kis teret… vágy!
*
Domboldal lankája,
Ellenmondása oromnak.
Bár az, még nem kopott.
*
Lankán egy nagy, hízott birkanyáj legelész,
Érdekes, a sok birka, mind fölfelé néz…
A fű friss, dús, állat így, nem is csenevész.

Alig látszik, de kopár bérceken sasok is laknak,
Vadásznak, mert ők is örülnek egy húsos falatnak.
Terjesztett szárnyakkal, távolságokat learatnak.

Gondolok sok mindenre, jól fölkorbácsolt a képzelet,
Próbálok valamit összeilleszteni, jó mivé lett?
Az országom, mit most sírva látok, ennyire kevés lett?

Közben csak esik rám és a birkákkal együtt ázok,
A vizes hajam alatt érzem, hogy reszketve fázok.
Ha ez így megy tovább, megérem, hogy lassan szétmállok?

A légteret márpedig kitölti a büszke orom,
Csak én vagyok hazám prófétája, esős falakon?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom.
*
Egy
Haza
Polgára
Vagyunk. Nézz föl!
Itt kell halnod is…
*
Tegyünk és imádkozzunk együtt, ha nagy bússág elgyötör!
Magától semmi nem lesz jobb! Mutatja az égi tükör…

Vecsés, 2018. január 28. – Kustra Ferenc József

...

Lélekből jött meditáció a lélekről…

Meg kellene tudnom ki is vagyok, bízok, a remény embere,
Hozzám, elér a dal, a szeretet, lelkem tárva fogadná be.
Célok nélküli vágyak? Itt olyan nincsen, itt… lélek tengere.

Lelkem kapuján
Térjél be... szeretetet.
Így, puszta vágy, tengere.

Ó, te szeretet!
Töltsd fel esdő lelkemet.
Csak reményem ne vesszen.
*

Oly’ különbözőek
A napjaim, van jobb és rossz!
Reménység-erő tart.

Pletyka zsivajokban
Tengetem a múló létem.
Hihetne valaki…

Ad
Erőt,
Nem elég...
Ha napom rossz,
Remény túl kevés.

Remény túl kevés
Ha napom rossz.
Nem elég...
Erőt
Ad.
*

Nincsen lelki nyugalmam, honnan is lenne,
Bőszen támadó, sok szeretet kellene.
De nincs, csak papolás! Másnak, mily’ élete?

Nincs lelki békém,
Hiányzik a szeretet.
Mondják másképp is lehet.

Lelki egyensúly,
Hát olyan is van? Mondják...
Én azt bizony nem lelem.
*

Napok, hol szelídek,
Hol pletykák taposnak földbe.
Áramló végtelen…

Saját lejtőmön kell
Lecsúsznom, élet-szánkómon.
Végesség itt nincsen!

Szít
Fájást
A pletyka,
Sárba tipor,
Lelkem szennyezi.

Lelkem szennyezi,
Sárba tipor
A pletyka,
Fájást
Szít.
*

Állandó az öröm és mérhetetlen fájdalom vegyülete,
Ami olyan, mint a hurkatöltéskor az bél, belső töltete.
Életvihar nem hagy alukálni, bántott… ember lelkülete.

Érzelem káosz
Az életem. Lelkemben
Visszatér egyensúlya?

Öröm és bánat
Létem. Békéért kiált
A kínt szenvedett lelkem.
*

Sorstársak, nézzetek!
Tanulj, utam, hogyan járom.
Végtelen fájdalom.

Én egyre tisztábban
Látok… színpadon függöny nincs!
Lelkem csak… kórista!

Csak
Kínoz
A fájás.
Immár lelkem
Néma szereplő.

Néma szereplő
Immár lelkem,
A fájás
Kínoz
Csak.
*

Nyugalom kellene és tiszta lap a mérlegtől,
De egyik sincs, így csak dúlok-fúlok a méregtől.
Lélektelenség gleccsere csúszik a tényektől...

Megnyugvást vágyok,
Ám csak csúszok lefelé
Az életem lejtőjén.

Fohászt mormolok
A lelkem nyugalmáért,
Már az ima sem segít.
*

Lelkem a végségre
Vágyik, szeretettelenül…
Vad a bénultságom!

Csendem hallgatom a
Bénultságom közepette.
Van lélekegyensúly?

Vecsés, 2010. július 30. – Szabadka, 2018. március 9. – Kustra Ferenc József – a verset és a HIAQ csokrot én írtam, a sedoka –t és a tükör apevát, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: „Immár lelkem néma szereplő”.

...

Fájdalmamat… a tengerbe szórom,
Könnyedségemet aztán… kék égbe kiáltom
És erőt merítek… sivatag homokjából,
Meg… puszták bokor sokaságából.

Vecsés, 2013. január 30. – Kustra Ferenc József

...

…az élet színpadán…

Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.

Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…

Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.

A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?

Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.

Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…

Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!

Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.

De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.

Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…

Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…

Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…

Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként

...