Itt vagyok karjaidban
így ez nem maradhat.
Még érzem a tested
Édes csókod ajkadon.
Az igazság fáj néha
Elmentél,többé nem látlak.
Szívemben érzések helyett üresség
Ég? seb,mi itt maradt
Ezért visszasírom a pillanatot
Mit én elrontottam.
Csak kapnám vissza egyszer
Be kell látni:lehetetlen!

...

Ó, hagyj el engem, b?nös asszony,
a szád harap, az orcád éget,
én is szerettem, s engemet sem
szerettek egykor - én se téged.

Mért ismerém meg édes ajkad?
Mért ejte meg a csábos óra?
Mért rántasz ez örvény ködébe,
mért d?lsz a süllyed? hajóra?

Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!

...

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba diderg?
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...

Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

...

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felh?jén, mely ragyog
És rajta túl dereng? csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tet?n,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

...