Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ?sz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhög?sen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.

...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

...

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott ill? tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most el?ször
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végs? akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, sz?zi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

...

Szokásos hivással hadd hivjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek b?nbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérr?l,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérr?l,
Hol, ahogy el?ször ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyz?dött bús mappa.

Melynél szörny?bb téren Atilla se harcolt,
Melyet n?i testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak.

Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.

Valami h?s harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermekemet ölte meg a h?ség,
Medd? táborozás, medd? vakmer?ség.

Csókkal, csókfélével birom én és birtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sírtam.
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sirások, ezek voltak szépek.

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön-vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.

De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes hímként csaptam n?-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.

E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.

Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomorú rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber másik.

Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.

Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legel?ször kényszeritett térdre
Asszony-ember el?tt kicsi, kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.

Addig is büszkélkedj, Múzsám, drága testem,
Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te híven megtartod:
Hitedet meg?rzéd s megharcoltad harcod.

Mérges nyilak belém nemegyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha újra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.

Tetsz?, hazug-sz?z dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?

Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tet? s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rimben.

Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Úgy tartson fiának s bajban úgy segítsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.

Hajh, igen, emlékszem: mindig az a f?z?,
Omló, habos szoknya, vérünket föl?z?,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.

Mindig az a játék s mindig véres torna
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.

Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.

S tudtam nagyszer?en; költ?sen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.

Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam
S érdemes harctéren esek el majd holtan.

...

Éjfélkor az ágya körül
Feslenének mese-arany-virágok
S ?riznék szép királyfiak,
Paplanát se érintenék:
Ilyen volna a lyányod.

Lábig bókolnák cédrusok,
Liheg?en ?zné száz anya-átok,
Finom, sz?z teste illatát
Itt hagyná századévekig:
Végzet volna a lyányod.

Szívenütne minden legényt,
Vágyba vinné, aki sohase vágyott,
Ezer csók egy lehelete,
Látása termékenyités:
Asszony volna a lyányod.

Földben és szívben minden ér
Sisteregne, mint forró pokol-árok.
Megfehérednék a világ,
Ha fehér b?re ráragyog
És kacagna a lyányod.

De ha meghalnék b?nömért,
Fölgyújtanám egy éjjel a világot:
Hunyt szemmel gondolnék reád,
Átfogná két veszett karom
S megölelném a lyányod.

...

Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kett? megáll.

...