Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!
Hogy nincs esze annak, aki gy?löli;
Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,
Hanem a világnak szép leányai.
Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,
Nemcsak a világot, magam is utáltam!

Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,
Mióta galambom téged láttalak!
Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,
Csak a szép leányok megmaradjanak!
Bennetek tanultam magamat szeretni,
S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel,
Megcsókolnám minden ellenségimet,
Nem gy?zöm imádni a jóságos Istent,
Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.
S e nagy boldogságot annál jobban érzem,
Mert én az életben oly sokat szenvedtem!

Nem akarok tudni, nem akarok látni,
Csakhogy te enyém vagy és én a tied;
Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,
Hogy meg ne fert?zzem szent szerelmedet,
A világ fölöttünk össze fog omolni,
Ölelj meg, s fel?le mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma,
Adjon földrepeszt? rémes hangokat;
Én nem fogom látni, nem fogom hallani,
Csak a te "szeretlek" susogásodat!
Édes ölelésed bezáró mennyország,
Benne csak egy perc az örökkévalóság!

Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,
Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...
Nézd - ezer bajával mily messze már a föld!
Túl vagyunk az égen, a képzeleten...
És nem látok semmit édes öleden:
Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,
Csak boldogságomnak végtelen világát!...

...

Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a k?szirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epeked? szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom el?tt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

...

Régen sohajt utánad
Szívem, kegyes leányzó!
Régen! de ah, nem érzed
Ámor szelíd hatalmát.
Vígan lebegsz körültem,
Mint a Zephyr tavaszkor
A rózsaillatokkal.
Bájos tekintetidben
Vidám öröm sugárzik.
Mint a nap égi lángja
A bús homályt elosztja:
Tündér szemed mosolygván,
A társaság feléled.
Minden der?l tevéled,
Minden: de én, de óh! én
Némán lehajtom elholt
Orcámat, és szorongó
Keblem döbög, szemem sír.

...

Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem sz?nik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dics?sége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi er? néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kend?d légyen szemfödelem.

...

Fájva szeretni, legf?bb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisb?l a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz k?korsókat
Cipel szegény vágy bús, remeg? vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...

...

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és g?ggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zeng?n hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égb?l pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó "lám-lám" csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?

Be olcsón vett meg
Egy kis sz?z nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszer? és édes az élet!
- Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...

...