A szomszédban fölütötte a fejét a -vészjósló, veszélyes- háborús világhelyzet…

(leoninus csokor)
Az univerzum pókhálóján élsz még… és hidd, hogy ez nem semmiség!
Tapasztalni lehet, hogy a lét viharos hullámot vet, évszázadnyit, eleget…
Emberiségnek tán’ elvész végleg a nyugalom, arcok meg csak sírnak félvakon.
A művelt világ, jóra nem éhes, de a tettei és a cselekedetei… véres!

Már vagy száz éve bizonyított, hogy embernek, ember a farkasa… írott, bemutatott.
A pénz lassan átveszi az Isten szerepét végleg… világ-vezetők meg, mint sok részeg...
Emberekre, kik adóznak, úgy néznek, hogy ez a féreg… embert kiirtják biz’ végleg.
A marhái pénzen ülnek és hiszik, ők megússzák… hiszik, de magukat meg nem húzzák!
Ezek az ív-állatságok majd’ mindenkit elsodornak! De atombunkerek sem óvnak…

Tudjátok meg, ha van… igaz az átok, mit még messziről sem szívesen láttok…
Mostanában nem is egy darab a fekete sereg… a dobpergés, már közel pereg.
Juj, most aztán mindenki érdekelt lett, küldik a vasvillákat… kihegyezetteket.
A héják terror repüléssel riogatják békegalambot, köpnek ki szókat… halmot.
Az elmúlt, kocsit hosszabb gyilkos-évszázad, lehet még akár kétszázad…
Volt itt már egyszer egy százéves háború… de végül százharminc évig tartott… mint a bú!

Ember, okos telefon, űrhajózás, még vannak imák… És velünk, kik nekik páriák?
Mi sem számít, csak halhatatlan pénz, világuralom, atombomba meg? Ők sem ússzák meg!
*

(serjú duó, félhaiku láncban)
Én már megírtam
Ember pusztítja magát.
Nem lesz őskor sem!

Éjsűrű a köd,
Emberiség nem látja…
Nem lesz őskor sem!
*

(senrjon duó)
Én már megírtam, ember
Háromszáz év alatt kipusztul!
Föld… kihalt bolygó!

Megírtam… de, tévedtem!
Atom-ködbe borul a világ!
Tíz percre… halál!
*

(Tíz szavas csokor)
Mi kicsik vagyunk, de szeretjük hazánkat!
Mi látni akarjuk… fákat!

Ezért a nagyok minket üldöznek,
Mert nem a halottakra... fegyvereknek.

Kárpátaljáról már úgyis bőven halnak meg magyarok!
Nem-vagyunk eldobható anyagok!

Feketeseregek üvöltenek!
Magukat hergelve bizony közelednek...
Vége is lesz… vérünknek?

Vecsés, 2023. április 16. – Kustra Ferenc József - íródott a világ, az emberiség jelen történelmi és nagy katasztrófát-jelző helyzetéről. ’Nyugaton a helyzet változatlan’.

...

Az elmúlásról versben és 10 szavasokban meditált a szerzőpáros

A múlt, mint nagy sziklafal, a tényeket őrzi rég,
Meg a régmúlt történéseit nagyon védi még…
A múlt orma csak, fel, olyan nagyon magasba tőr,
Kutakodás közben a saját magányom gyötör….

Már nem táplál életet,
Nincs ereje. Odalett minden, jéggé dermedt.
*
Ismerem az ördögöt, biztosan elviszi a múltamat,
Megkaptam én már erről, jó régen a valós jóslatokat.
Múltam pillérét hordom, mint vitéz, a már rozsdás kardokat!

Az ősz színei odavesztek,
A hajnali derek mindent fehérre színeztek.
*
A halotti torom képei már itt lebegnek előttem…
Mögöttem, még integet a letöltött, semmise életem.
Körbenézek, észlelem, hogy nincs is már mám… semmi ilyenem.

Semmi sem mozdul, téli álomba vonul
Vagy válik fagyhalál áldozatául.

Vecsés, – Szabadka, 2017. augusztus 4. – A három versszakot én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A címe:” Hajnali derek…”.

...

Jó lenne már játszani Anett!
De nem olyat, mint egy kis-liget!
Adjuk módját nagynak,
Párnák közt a fagynak.
Tálalj már kis fagyit, hideget.

Jó lenne játszani, de mivel,
Mi van az ember köszvényivel?
Térdelni és állni
Se, hát még csúszkálni…
Ágyban… parázás jószerivel?

Jó lenne kicsit veled… Anett!
Ketten megfognánk a lényeget.
Mindenki ítéltet,
Ha elhagyta véget!
Ne illantassuk el a szépet!

Vecsés, 2019. április 12. – Kustra Ferenc – anaforás, romantikus LIMERIK csokor.

...

Vad holdfény vágtat át a rónán,
Kevés, ki erre megy ez órán.
Kevés, ki veszi erre a merszet,
Legjobb, ha visz magával sereget.

A magányos vajon mit kereshet,
Miért nem visz magával sereget?
Biztos erre van valami dolga,
Nagy a mersze és/vagy bátorsága.

Nemcsak mersz kell, de sok szerencse is.
Cél; nemcsak menni, de találni is.
Ilyen az élet, mint egy nagy róna,
Vad holdfényben látunk képet róla.

Vecsés, 1998. július 30. - Kustra Ferenc József

...

Életváram parancsnoka…

(3 soros-zárttükrös)
Életváramban mindig is a keserv herceg volt a parancsnok,
Én, meg mint ki végzet-szülni készül, menekülvén… csak vajúdok…
Életváramban mindig is a keserv herceg volt a parancsnok.
*
(HIAKU)
Kereszt’ –ben születtem,
Nagy hajcihő volt életem.
Osztályrészem semmi.
*
(Senrjú)
Vaktyúk is talál
Szemet, míg meg nem döglik.
Én meg vajúdtam…
*
(Senrjon)
Persze leigázottság
Osztályrészből, kaptam én bőven.
Létem elbujkált.
*
(3 soros-zárttükrös)
Képzeletemben, hű de sokszor énekelt nekem a valóság, tenor érckara.
Néha, bánattól még arra is hajaztam, ez bizony a valóságom jajszava…
Képzeletemben, hű de sokszor énekelt nekem a valóság, tenor érckara.
*
(Bapeva)
Élet
Lényeget
Keresettet
Bírnom kelhetett.
Hajcihő nem kellett,
Ez kit érdekelhetett?
Lelkem szárnyalva lephetett,
Jót vissza… hozni nem lehetett.
Agyam koponyámban keveskedett!
Szám esdeke, meg mér' nem teljesedett?

Vecsés, 2020. december 9. – Kustra Ferenc József– íródott Alloiostrofikus versformában. (A 10 soros bapeva az én fejlesztésem, az apevából!)

...

Képzeletem…

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily’ a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végig zongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség…
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt…
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként…
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként…

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet… a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ… lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek…

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem…
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem…

Reggeli napsütés arany-viharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai… maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. – Kustra Ferenc József

...