Hull a levél a fáról,
Elmegyek én e tájról,
Elmegyek én messzire,
El a világ végire.

Nékem nincs még szeret?m,
Nem adott a Teremt?m.
Elmegyek hát keresni,
Szeretnék már szeretni.

...

A csöndes hajnali égr?l szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony el?bbre lépeget, amerre csak felt?nik csudálatos nagyszer?sége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára sz?ke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürd?jéb?l, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját sz?ri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

...

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltérit?dik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és gy?zvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ? cseng? szív? kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jöv?r?l szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló gy?zelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvet?, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes f?vel
elhoznak lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
er?sitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

...

Fiatalember, húszesztend?s, velem egyid?s
Szép szeret?jét nagyon szereti
Ugy szereti, épp mind medrét a folyó, amelyikben a halak is lebúnak az
iszapba, ha elfáradtak
Csak símogatja és nagyon szereti
Ha virágot kap, mind odaadja, a kenyeret is odaadja, nem szegi meg maga
Fölolvassa neki az újságot, megvárja, amíg elalszik, aztán elalszik ? is
Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
Ha volna szeret?m, én is nagyon szeretném
Éppen mint a medrét a folyó.

...

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erd?k az ? szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörl?képpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mez? álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

...

Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremeg?,
H? szeret?
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.

Retten a lomb,
Zöldel a domb -
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend -
Most csak a csókod kérem.

...