Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, -
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Els? kakasszóra,
Mindennap feledlek, -
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, -
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, -
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.

...

- Tshen Hai -

Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldök? szép!
- Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemb?l páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.
- Most tudd meg a vétkem; -
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, - hogy is emlékeznél? -
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.

- Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, -
Ó, mért is láttalak?

Szell?cske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
- Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelg?,
Kéjes, vágyó, forró, eseng?
Szél volna az! - Ó, drága szépem!

...

Szeretnélek látni,
s két karomba zárni.
El nehezen engednélek,
de apa csak így engedné meg:
Találkozunk egy szép napon,
sétálunk a patakparton.
Hallgatjuk a madarakat,
s közbe lépünk nagyokat.
Este az ajtóig kísérsz,
s nagy nehezen hazamész.

...

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi n? és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
keresked?segédek, régi és h?
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesz?dnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmir?l szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is id?nk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom ?ket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

...

Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos -
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely t?led j?, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezekl?-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy h?si-h?si véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki ?rült és az Istenbe szerelmes.

...

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...