Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…

Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…

Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.

Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.

Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.

Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.

Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.

Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.

Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!

Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?

Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.

Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.

Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!

Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Hmm… már látom, hogy olyan vagyok, mint egy pici ólomkatona,
Belül, a saját életemnek az el nem mozduló, súlya…

De… az is látom én, már elhomályosodott tekintettel,
Hogy mások azok, akik mozgatnak, nevető tekintettel…

Csak… mindent további nélkül rakosgatnak a harcmezőjükön,
Én meg helytállok a vártán, ettől tobzódik öröm, lelkükön…

Meg… ólomkatona örök darab, ha festéke le is kopott,
Mert a beolvasztós halálig használható… mint öreg kokott…

Biz’… ez az élet oly’ nagy örömmel nem átkozta a katonát,
Mert ő csak fogja a puskáját, és folyvást így láttatja magát…

Hát… ez csatamezőn, puskával kézben, kopott felszereléssel,
Maga a hiányos lét, teletűzdelve út-létkereséssel…

Látom…, hogy ez a harcmező csak az ártatlanok bárkája,
Elsüllyednek! Míg gazdagok ívelésének röppályája.

Jaj, …! Ez oly' gyötrő mozdulatlanság… mit rám szabtak az öntéskor.
Meg már nem is látszik, mily’ volt a festéskor a ruha öltéssor…

Ha… volna nekem loboncos hajam, ami lobogna a szélben,
Hagynám és pihenőben leülnék egy fa nagy árnyéka-szélben.

Juj, …! De nagyon nagy izgalommal várom
Mikor osszák már nekem az obsitom…

Erről… persze csak, állva álmodozom,
Mert rám szabott sorsom át nem hághatom...

Lesz(!) itt vég beolvasztó kemencében,
Ha nem vesztenek el a harc hevében…

Vecsés, 2015. április 6. -Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Öregszek…

(Septolet csokor)
Időben, hogy
Ne maradjak le,
Mert fogy,
Üstöke kezembe!

Nyeregbe, seregbe?
Eszembe, fejembe?
Egekbe?
*

Rokonnak hinni?
Barátban bízni?
Testvértől kérni?

Munkahelyen komázni?
Hazafele kocsmázni?
Támadód anyázni?
Idegent benyálazni…
*

Vénülés, szélütés, enyhülés,
Repülés, fütyülés, meghűlés.

Öldöklés, lincselés, büntetés.
Sürgés,
Nyüzsgés,
Csipkés-ölelés,
Nagy nyögés…
*

(Senrjon)
Ezekre kén’ felelet,
Üstökét fogni meddig lehet?
Nap felhő mögött.
*

(10 szavas)
Öregember is csak keresi válaszokat,
Vagy tudja, vagy hallat mordulásokat…
*

(3 soros-zárttükrös)
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről,
Ez ráadásul, nem egy rakás szén, amit gyorsan ki-köböl…
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről.

Időben lemaradni, akkor bizony sokból kimaradni,
De itt is van baj, hogy ember nem évelő… újra fakadni?
Visszakapni? Kitartani? Haladva, így-úgy megmaradni?

Vecsés, 2019. május 4. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában, önélet-rajzi írásként.

...

Múló életem, mint egy várrom, csak málladozik,
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.

Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…

Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.

Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.

A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…

Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?

Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.

Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.

Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

Hiányzotok… édes.

Messze vagy! Óh, de hiányzik az édes…
Mi szépséges combjaid között van, a mézédes.
Azt szeretem, ha kinyílt virág kelyhét mutatja,
Én adok hozzá szárt, hogy ne legyen belseje… csupasza.
De most, hogy nincs itt, én majd agyrohamot kapok,
Magaddal vitted és istentelen messzire utaztatok.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Minden éjjel, sőt ébren is a virágkelyhedről álmodok,
Minden éjjel beleélem magam, vad románcra gondolok…
Minden éjjel, sőt ébren is a virágkelyhedről álmodok.

(Septolet)
Veletek lenni,
Megfogni,
Titeket csókolni…

Álmodozok,
Rátok gondolok,
Forró vágyamban tombolok,
Mikor voltál... visszagondolok!

Vecsés, 2018. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott: erotikus jellegű, alloiostrofikus vers-formában.

...