Kihunyt csillagok tüzében ég? létem

éjzöld barlangjába,

Lehajtom fejem szomorúságomból

faragott nyoszolyámra.



Bezárt szemem látja fehér, elomló

testedet,

Kinyújtom kezem feléd, oly soká

kerestelek.



Égszínkék pillantásod jeges leheletét

érzem b?römön,

megfagyaszt örökre, mégis Te vagy

börtönöm.

...

Szeretni téged fájdalom, de tudom valóság lesz az álomból.
Szeretni téged örök és egyszer ez lesz az együtt élt öröm.
Szeretni téged ki oly messze vagy t?lem,
Térdre kényszerít, de maradok.
Szeretni téged-életet adó.
Szeretni téged olyan, mint evez? nélküli csónak,
Mely úszik a víz tetején, álmodik, és közben csak remél.
Élet vízén sodródunk, bizakodunk, egyszer felébredünk.
Szeretni téged szeretve t?led oázis a sivatagban.
Itatósa minden lénynek ki élni jött e földre.
Szeretni téged szemem tükörképe, ki a vágyat kielégíted.
Szeretni téged fájdalom, de tudom egy lépés és ölelsz.
Szeretni téged feltétel nélküli bizalom.
Tedd, mit tenned kell, élj, ahogy élned kell
Aztán egy boldog és teljes életben,
Szeretni téged tüzes földi élet lesz.
Melyben hegyr?l gurulva öledbe érkezem, melyben nincs félelem.
Szeretni téged olyan, mint nyári h?ségben a zivatar.
Mely simogat és lelkem mélyében,
Nyugvó pillangó mely sokszor, de sokszor visszaszáll.
Szeretni téged jóság Szeretni téged boldogság!

...

Ígérd meg nekem,hogy mindig velem leszel.
Ha gyötör a bánat, te akkor is ott leszel.
Úgy rohan az id?, futnak az évek.
De súgd a fülembe, hogy ezt már velem éled.
Oszd meg velem múltad, bár nem voltam része.
De ne engedd a jöv?t a múlt feleméssze.

Kezdjünk új életet, hisz még van sok éved.
Én boldoggá teszlek, és ez nem ígéret...
Csak érezzem, hogy szeretsz ez fontos nekem.
És akkor te leszel, az egész életem.
S, ha életem alkonyán lehunyom szemem.
Ígérd, hogy akkor is ott leszel velem.

...

Amikor téged minden bánt - nekem ez annyira fáj,
Csókjaimmal törlöm patakzó könnyed - ne sírjál!
Kedvesem kérlek, nyugodj meg már - nekem is rossz lehet.
Mondd el mi lelt, hiszen te vagy az életem, végzetem.

Miért van itt ármány? Ne higgy a cselszövés szavának,
Tehozzád nem való, mert az álnok, hazug gondolat.
Ne véljed, ne hidd, mert egyedül te szenvedsz meg mindent.
Az csak legyint, és gondjaiban ürességet teremt.

Kérlek, higgy el mindent nékem, nagyon szeretlek téged,
Afféle széltoló meg nem bánthatja becses lelked.
Imádd, kedveld ez életet, nagyon boldogan szeress,
Jönnek még napok, mikor vidáman, örömmel nevetsz.

Víg percek a szépremény? hited, boldog életed,
Biztatóra fordít mindent egy új, szabad érzelem.
Bízzál bennem és magadban hidd el, lesz majd jobb minden,
Téged kérlek, tudjál remélni, tudj hinni - Istenben!

...

Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...